Tavaly megjelent debütáló nagylemeze után idén ismét új albummal jelentkezett a Fran Palermo. A Razzle Dazzle dallamvilágával a magyar alternatív rock új vizekre evezett, és mondhatjuk úgy, hogy egy egzotikus óceánpart volt a cél. A fiatal nyolctagú magyar banda jó eséllyel az év egyik legerősebb megjelenését tudhatja magáénak.
A Fran Palermo egy maréknyi tizenévessel a fedélzeten 2011-ben alakult, frontemberük a spanyol-kubai származású Henri Gonzo, de mindössze egy kislemezzel bíró, hosszabb szünetekkel és angliai kiruccanásokkal tarkított pályájuk sokáig nem tűnt többnek egy ígéretes, de erőtlen próbálkozásnál. Aztán jött a 2015-ös év, és Henriék elkezdték ontani magukból a jobbnál jobb számokat, aminek a Fran Palermo című első nagylemezük lett az eredménye. A hazai alternatív zenei szcéna hamar felfigyelt a zenekarra, de ez az album adta meg igazán pozíciót a kezdő, de már komolyan vehető fiatal bandák között. Az igényes dalok mellett a teljesnek mondható infrastruktúra, a nem túl nagy, de egyre növekvő rajongótáborral történő közvetlen kapcsolattartás és a fesztiválfellépések sora is hozzájárult ahhoz, hogy fókuszba kerüljenek a srácok.
A „vagabond” rock and rollt játszó banda idén májusban tehát újabb nagylemezt hozott ki Razzle Dazzle címmel, amelynek az előzővel ellentétben már nemcsak egy reprezentatív, „ilyenek vagyunk négy éve” jellegű üzenete van, hanem egy szépen végigvitt zenei projekt benyomását kelti az anyag.
Ha az új lemezt egy értelmetlen ötletnél fogva stílusában akarnánk meghatározni, nehéz dolgunk lenne, mert azután, hogy elpufogtatnánk a folkos, szörfös, indie-s, helyenként pszichedelikus jelzőket sokkal inkább fiktív, de elképzelhető terek jutnak eszünkbe a meghallgatás után. Egy biztos: a lábunk alatt homok van, az égen perzsel a nap, az óceán pedig változó intenzitással csiklandozza talpunkat. Az, hogy magyar formáció ezt az életérzést tudja közvetíteni, már önmagában kimagasló teljesítmény.
Az első track, a Zizi pont az óceánparti lazítós, elszállós alaphangulatot adja meg, és tényleg olyan, mintha egy War on Drugs szám lenne – ezt Henri Gonzalez mondta az albumpremier után az Index.hu-nak. Az ezt követő, már áprilisban megjelent Yellow Man az egyik legzseniálisabban összerakott szám. A dal elején felcsendülő, majd vissza-visszatérő észak-afrikai benyomást keltő gitártéma tökéletesen beleillik a zenekartól eddig megszokott eklektikus hangzásba. Feszes tempójával Magyarország első egzotikus Szahara-diszkóslágerét tisztelhetjük benne.
A Dazed szépen folytatja a Yellow Man pörgős ritmusát, az avokádó krém és a chilis taco mellé tökéletes aláfestésül szolgálna egy nyár délutáni grillezéshez. A Jankanoóval megtörténik a szükségszerű lassítás a lemezen. A következőkben a Bloody Vertigóra ringatózhatunk, ami a legandalítóbb, legpszichedelikusabb szám az összes közül. A szitáros effektet ciripelő szintetizátor egy jobbféle Elephant Stone-dalra emlékeztet, az utolsó egy perc spanyolos elcsendesülése miatt pedig már megéri végighallgatni a számot annak is, aki mondjuk nem lelkesedik az elszállós zenéért.
A Casino hajaz talán legjobban a tavalyi, debütáló Fran Palermo-lemezre – felütésként egy rádióslágeres gitártémával. A Van Volviendo talán a spanyol dalszöveg miatt az album egyik legmarkánsabb dala. A trombita, a szintetizátor, a háttérzörejek mind a helyükön vannak. Igazi szimfónia. Továbbhaladva, a Brief Moment esetében megint csak az egyszerű, pörgős, nyitó gitárriff az, ami egyből belemászik a fülünkbe. A belassult verséket hirtelen töri meg a pörgős refrén; a dalszöveg több, mint egyszerű, a dal sincs túlbonyolítva.
A Paraiso Infierno és a Luna enyhén indie rockos hömpölygése számomra a lemez leglaposabb része, de összességében nem rontanak az összképen, talán pont azért, mert a Razzle Dazzle zárószáma, a Fritz Rock következik utánuk, ami egy igazán infantilis punk szám. Végeredményben ez győzött meg a végén, hogy az album úgy, ahogy van egy fesztiválszínpadon is ugyanolyan jól hangzana, mint a szobában fülhallgatón keresztül.
Az élő fellépés amúgy sem ismeretlen fogalom a zenekar számára: már ötödik éve játszanak együtt a srácok a legkülönbözőbb helyeken, Henri pedig Angliát is megjárta, az ideje nagy részét utcazenéléssel töltve – így pedig a vagabond, vagyis a csavargó rock and rollhoz méltó a banda, mind zenéjét, mind a zenén keresztül átadott világképét tekintve. A magyar alternatív zenében talán a Fran Palermo tart leginkább abba az irányba, hogy a különböző zenei stílusokból formáljon magának egy olyan sajátos hangzásvilágot, ami sem itthon, sem a nagyvilágban nem egy sorozatgyártott tendenciába illeszkedik. Így játsszanak épp szaharai rock and rollt vagy bahamai pszichedelikus rockot, a „Franpi-hangzás” garantáltan megmarad.
Fran Palermo: Razzle Dazzle, MamaZone Records, 2016.
A képek forrása a Fran Palermo Facebook-oldala.
