A Los Angeles-i modellvilágba csöppenő vidéki lányka története alapvetően kétféle drámai végkifejletet rejt magában: a tapasztalatlan fruskát felemészti a kegyetlen környezet, vagy lelkét veszítve beépül abba. Nicolas Winding Refn új filmjében e két verzió jó adag horroröntettel borítva, egymást kioltva következik be.
A tizenhat éves Jesse (Elle Fanning) azért érkezik a nagyvárosba, hogy – egyéb erények híján – külsejével érvényesüljön, ami azonnal be is jön: a divatszakma borzalmasabbnál borzalmasabb figurái majd’ felfalják a szemükkel. (Eleinte csak azzal.) Refn freak show-ként ábrázolja e zárt univerzumot, ahol tébolyult tekintetű fotósok és tervezők vizslatnak kívül Barbie, belül Chucky babaembereket, és ahol a kifutón menetelő zombik közül csak a legharapósabb maradhat talpon. E vészjósló közegben Jesse lesz az átcímkézett termékek közé keveredett friss áru. Meseszerű felemelkedése és a többieket lenullázó ragyogása a Kifutó a semmibe főhősével rokonítja, noha – utóbbival ellentétben – első pillantásra ő is csupán egy a szőke, vékony lányok közül. Azonban egy – még általa sem ismert – misztikus erő következtében mégis mindenki leghőbb vágyait látja benne (és tépné ki belőle).
Az érte reménytelenül epekedő Ruby (Jena Malone), aki a hullaházban valódi, a stúdióban pedig élőhalottak arcát sminkeli, hosszú idő után először fedez fel valakiben életet. (Beszédes a kép, amikor csak ők ketten vannak mozgásban a statikus, bábujellegű alakok között). Gigit (Bella Heathcote), az alacsony önértékelését nagyképűséggel ellensúlyozó, androiddá műtött kollégát a lány természetessége és leplezetlen szépségtudata, a saját véges szavatosságát felismerő Sarah-t (Abbey Lee) pedig a rá irányuló feltétel nélküli figyelem bántja. Jesse jó pár fenyegetőnek tűnő férfival is találkozik, még barátja, Dean (Karl Glusman) is kéjgyilkosokat megszégyenítő nézéssel nyitja a filmet. A vérfagyasztó hangon vetkőzést parancsoló, „aranykezű” fényképész és a félreeső motel vezetője (Keanu Reeves) szintén potenciális veszély, de a kiéhezett, Báthory Erzsébetté váló nőket senki sem múlhatja felül.
De tényleg szende szűz-e Jesse? Némileg gyanússá teszi, hogy soha nem derül ki, mi elől menekül, valóban meghaltak-e a szülei, és miféle múlt áll természetellenes reakciói (például Sarah okozta sérülésének kezelése) mögött. Lehet, hogy már-már valószínűtlen naivitása csak álarc, amely az első show-ján átélt víziótól hullik le? Sajnálni kell veszte miatt, vagy ő is csak egy a rémek közül, aki az „erősebb zombi vacsorázik” elv alapján marad alul? Ő maga lenne a „neon démon”, aki miatt három sérült lány kárhozik el? A válaszokat a közönségre bízzák, a forgatókönyv és a rendezés ugyanis nem következetes Jesse megítélésében. Sem kezdeti ártatlansága, sem átalakulása nincs eléggé alátámasztva ahhoz, hogy biztonsággal megállapítsuk, ki is ő.
Elle Fanningnek tehát nem volt könnyű dolga, hiszen az (ál)naiv pislogás és saját nagyszerűségére való rácsodálkozás után nem sokkal már irritáló monológban kellett magának szerelmet vallania, miközben karakterének „fejlődése” végig zavaros maradt. A túlhangsúlyozott „metamorfózisnak” nem hagytak időt a kibontakozásra, így a – színésznő igyekezete ellenére – Jesse-ről csak Sarah jellemzése juthat eszünkbe: olyan kis édes, mint egy desszert.
A legszórakoztatóbb alakítást Bella Heathcote nyújtja bamba és felszínes, pszichésen gyenge Gigiként, akinek méltó párja Abbey Lee mellőzött és fásult Sarah-ja. Utóbbi már keményebb és számítóbb társánál, a törtető modell mintapéldánya. Jena Malone egyszerre kelt undort és sajnálatot, mint az érintéshiányba és magányba belezakkant Ruby, aki szexuális ragadozó, sátáni szertartást vezénylő főboszorkány és alkalmi nekrofil egy személyben. Keanu Reeves rafinált, komikusan bunkó moteltulajdonosként képes röpke szimpátiát ébreszteni, de mocskos titkai hamar visszariasztanak. (Ráadásul esélyes, hogy ezek közt Norman Bates-i hajlamok is akadnak). Karl Glusman jelentéktelensége azt sugallja, hogy egyetlen erkölcsös szereplőként ő itt a semmivel egyenlő, és a szava is éppen ennyit ér.
A Cannes-ban kifütyült Neon démon nemcsak fogadtatásában emlékeztet a hat évvel korábbi Antikrisztusra, hanem építkezésében is. Akárcsak Lars von Trier mozijában, itt is lassú, művészi, illetve annak szánt jelenetek tapossák ki az utat az őrület előtt, amin aztán – ha bírja a gyomrunk – akár jót is mulathatunk. Vagy megfordítva: csak akkor tudjuk végignézni, ha poénnak vesszük. A gore-os tombolást felvezető dialógusok által a modellek üres fejecskéjébe, a szakma sztárjainak felcserélhetőségébe és egy külsőségeket istenítő, lehangoló filozófiába nyerhetünk betekintést. Nem látunk, hallunk semmi olyat, amit már ne ismernénk jól más alkotásokból, és bár egy-két abszurd fejtegetés képes megmosolyogtatni, a szatírajelleg erőtlen marad.
A vásznat a kék és a piros tompa árnyalatai, mesterséges fények uralják, melyek segítségével a Neon démon sikeresen teremt izgalmas, nyomasztó, olykor mégis egész kellemes hangulatot. Színes, esztétikus képekben, sokatmondó beállításokban (a vonuló manökenek próbababa-tengere, a Los Angeles „fölött” sétáló Jesse) gyönyörködhetünk, miközben agyunkat és gyomrunkat retró sci-fibe illő, robotos asszociációkat keltő zene bizsergeti. Az így kialakuló fátyolos szürrealizmus azonban túladagolás esetén altató hatású. A jelenetek mutatósak ugyan, de – mint a nézőtéren felhangzó ásítások is igazolták – néha éppen kétszer annyi ideig tartanak, mint kívánatos. Az egyre sürgetőbb „most már lapozzunk” érzés a legszebb kompozíció élvezetét is el tudja rontani, pláne, ha e kábulatból egy halottat csókolgató nő látványára ébredünk.
A Neon démon leginkább egy túlságosan egyértelmű Lynch-film, egy nem elég vicces Amerikai Psycho és egy önparódiát is vállaló hentelős horror érdekes elegye, miközben a látomások és baljós állatszimbólumok az Antikrisztus-párhuzamot erősítik. De hiába fedezzük fel az egészben az összes hozzávaló előnyeit, mégsem lesz belőle tarantinós ügyességgel „összelopkodott” mestermű. Ráadásul szinte borítékolhatóan a Tragédia Ádámjának sorsára jutunk, és képtelenek leszünk feledni a véget. Utóbbit illetően a főcím alatt szóló – szinte felemelő – Sia-dal is azt üzeni, hogy ne vegyük túlzottan komolyan, de mondani könnyű. Hiszen ahogy a művelt angol fogalmaz: „what has been seen, cannot be unseen”.
Neon démon (The Neon Demon), 2016. Rendezte: Nicolas Winding Refn. Írta: Nicolas Winding Refn, Mary Laws, Polly Stenham. Szereplők: Elle Fanning, Jena Malone, Bella Heathcote, Abbey Lee, Karl Glusman, Keanu Reeves. Forgalmazza: Vertigo Média Kft.
