Fel akart állni, hogy elmondja a szomszédoknak, foglalkozzanak a maguk dolgával, és arra gondolt, el kellene innen tűnni, nincs már itt semmi keresnivalója, de nem engedték. Egyre közelebbről hallotta a szirénázást.
Dögölj meg! Ezt ordította, amikor döfött. Újra és újra. Nem számított semmi. Az sem, hogy ömlik a vér, hogy minden zavaróan és félelmetesen vörös lesz, hogy a széthasogatott ruhák mögül kitüremkedik a hús, hogy az öregasszony eldől, és zuhannak rá a polcról a befőttek, a száraz tészta, a cukor, a só. Valahogy azokban a pillanatokban minden távolinak látszott. Mintha nem is onnan nézte volna az eseményeket, hanem valami idegen szobában ülve, tévén keresztül. Bár ha ül és csak figyel, akkor nem fárad el a keze. Így viszont még bütykéről is lejött a bőr, mikor a lendület félrevitte, és beleverte az ajtófélfába. De a kést azért nem ejtette el. Markolta erősen, és az is megfordult a fejében, milyen jó, hogy előző nap otthon megélezte.
Még a polcba is belefejelt, ahogy elveszítette az egyensúlyát, és akkor mintha visszatért volna a tudata a saját testébe, de mint valami idétlen, felesleges madarat, dühösen elhessentette, és folytatta tovább. Még bele is rúgott a vénasszonyba, mert nagyon zavarta, ahogy ordít. Nem tudna kussolni? Nem képes most sem arra, hogy befogja? Ezt is azért kapta, mert nem tett rá lakatot. Megúszhatta volna, ha nem avatkozik bele mindenbe. Ha hallgat, ha nem okoskodik. Nem cseszteti állandóan, hogy ezt csinálja, azt csinálja.
Aztán amikor vége lett, kibotorkált a ház elé. Szédült, nehezen vette a levegőt. Iszonyú meleg volt kint, mint a pokolban. Lerogyott, a kés kiesett a kezéből. Ahogy maga elé bámult, látta, hogy csöpög a vér a földre. Szerencsére nem az enyém, gondolta.
Nagyon távolról hallotta csak a hangokat, ahogy újra és újra azt ismételgették, mit csináltál, te lány. Felemelte a fejét, és ekkor vette észre, hogy ott állnak néhányan. Pista bácsi, Áron, Anikó, meg az a barom Ferike, a szomszédok. Az arcukon olyan kifejezés, mintha valami szörnyeteget néznének. Mit tudnak ezek arról, micsoda szemétláda volt a nagyanyja. Állandóan nyomta a szöveget, hogy ne bulizzon annyit, vigyázzon magára. Ne menjen úgy dolgozni, hogy másnapos, vagy pláne, teljesen részeg. Amikor az anyja leesett a lábáról és tolószékbe került, akkor meg számon kérte rajta, hogy fog segíteni neki? Ő? Akinek olyan kevés pénze volt csak, hogy éppen ki tudta fizetni az albérletét? Ugyan már. Segítsen az állam, mondta. Meg az önkormányzat. Azért vannak, nem? De a te anyád, mondta erre a nagyanyja. Megszült, felnevelt, etetett, taníttatott. És olyan képet vágott hozzá, hogy le tudta volna rúgni a fejét. Leszarom, mondta erre, hogy értse meg a vén büdös, ne ugasson abba, amihez semmi köze. Ne beszélj így az anyádról, az én lányomról, mondta erre a nagyanyja. Akkor elrohant, majd kiszakadt az ajtó, úgy csapta be maga után. Hetekig feléjük sem nézett. Csak amikor már vagy századjára hívta az anyja, akkor látogatta meg. Mit vársz tőlem? Nem érek rá itt ülni veled egész nap. Meg kell tanulnod ellátni magad. Nekem is van életem, mondta neki. Az anyja sírt. A nagyanyja átjött, megint jól összevesztek. Később belépett az öregasszonyhoz, de a szobája üres volt. Az asztalon, a kancsó meg a két pohár mellett ott hevert a pénztárcája. Belenyúlt, kivett belőle egy ezrest. Eltűnődött: van benne elég, és felmarkolt még kettőt. Három rugóval már lehetett kezdeni valamit.
Emiatt is balhé volt. A nagyanyja megfenyegette, legközelebb rendőrt hív. Az unokádra? Lihegte dühösen a vénasszony képébe. Most az unokám vagy, amikor meg segítség kellene az anyádnak, akkor senki, semmi? Az öregasszonyban forrt a düh. Aznap ennyiben maradtak. De a jelenetek később időről időre ismétlődtek.
Többször is vett el pénzt a nagyanyjától, és ha az öregasszony számon kérte rajta, akkor tagadott. Végül az arcába kapta: nem jöhet ide többé. A zárat is lecserélték. Ma szerda van, tegnap kedd volt, hiába csengetett, nem nyitottak ajtót.
Este szeretett volna találkozni a Janival, de az nem ért rá. Pedig van borom is, búgta a telefonba. Most nem jó, mondta a férfi, értsd már meg. Megértette. A bort felbontotta, megitta. A másikat is, amit szombatra tett el.
Még kába volt reggel, amikor úgy döntött, ezt most egyszer és mindenkorra le fogja rendezni a nagyanyjával. Felkapott egy pólót, nadrágot, sportcipőt, a kést a táskájába lökte. Gondolta, átugrani a kerítést nem akadály. De a kapu kivételesen nyitva volt. Az öregasszony meg a spájzban.
Fel akart állni, hogy elmondja a szomszédoknak, foglalkozzanak a maguk dolgával, és arra gondolt, el kellene innen tűnni, nincs már itt semmi keresnivalója, de nem engedték. Egyre közelebbről hallotta a szirénázást.
Később, amikor megkérdezték tőle, miért tette, nem is tudta, mit mondjon. Igazából semmi különös oka nem volt annak, hogy épp akkor, éppen ezen a reggelen feldühödjön. De mégis. Zavarta, hogy a nagyanyja felhívta néhány nappal korábban, és azt mondta: soha, soha többé ne tegye be a lábát a házukba. És ne foglalkozzon az anyjával sem. Amíg én élek, ápolom anyádat. Ha majd meghalok, akkor meg lesz, ami lesz. Ezek voltak számára az öregasszony utolsó mondatai.
Amikor szerda reggel rárontott, akkor már nem beszéltek. Háttal állt a spájzban, ő meg odalépett, és döfött.
„Az áldozatot összesen 87 szúrás érte.” Ezt írták a lapok, amikor három és fél év múlva megszületett az ítélet, és 16 év fegyházra ítélték.
