Kevés banda határozta meg olyan mértékben a kétezres évek hangzásvilágát, valamit napjaink rock és pop bandáinak stílusát, mint Travis, Mark és Tom triója. Elképesztő, hogy mennyi emlékem fűződik a Blinkhez egészen középsulitól napjainkig, ezzel bizonyára nem csak én vagyok így.
Azt hiszem, kevesen bírják ki éneklés nélkül, ha megszólal az All The Small Things, a What’s My Age Again vagy a First Date egy házibuliban vagy a rádióban. Azonban be kell látnunk, a srácok felett eljárt az idő, és felmerül a kérdés, hogy új albumukkal vissza tudják-e hozni a régi szikrát, vagy csak langyos végeredményre számíthatunk.
Több szempontból is szkeptikusan álltam az új lemezhez. A legfőbb ok talán az első lapát föld is lehetett volna a banda koporsóján, ami nem más, mint az alapító tag, dalszövegíró, gitáros és énekes, Tom DeLonge kilépése az együttesből. Tom hiánya egyértelműen hallatszik az albumon, nemcsak az énekhang, de a szövegek tekintetében is. Akármennyire is imádom Markot, egyedül nem képes a régi számaikhoz hasonló, az élet igazságtalanságában és értelmetlenségében pancsoló, és a tahóságot, éretlenséget büszkén képviselő szövegeket írni. Azonban Tom már nagyon régóta nem az az ember, aki tíz-tizenöt évvel ezelőtt volt. A bandatagok elmondása szerint nagyon nehéz volt vele együtt dolgozni, eszement igényei voltak, és ott van az UFO-üldözési és -kutatási hóbortja is. A rajongók – köztük én is – fenntartásokkal fogadtuk az új énekest, Matt Skibát, pedig aggodalomra nem volt okunk. Matt énekhangja jól passzol Markéhoz, de ami a legfontosabb: nem akarja Tomot sem utánozni, sem helyettesíteni, egy teljesen új entitásként van jelen a friss számokban. De akkor milyen is ez az új lemez?
Mindenki megnyugodhat, a California névre keresztelt album nem egy katasztrófa, sőt, vannak olyan részei, melyek még a régi emlékeket és hangzásokat is felidézik az olyan kedvenc lemezeinkről, mint a Dude Ranch vagy az Enema Of The State. Határozott előrelépés az előző próbálkozásukhoz képest, de ez sajnos nem azt jelenti, hogy ne lennének problémák.
A lemez nagyon erősen indít a Cynical című számmal. Rövid, alig két perces, igazi oldschool punk-rock dal. A szöveg olyan régi Blink-témákat idéz fel, mint a szorongás és a bizonytalanság, valamint itt válik egyértelművé, hogy Travis az új összetartó erő a bandában. Ezt követi a Bored To Death, az első olyan dal, amit már régebben megosztott velünk az együttes az új albumról. Először nem tetszett ez a szám, unalmasnak találtam a szöveget és a gitártémát egyaránt, viszont minél többet hallgattam, annál jobban kezdtem megbarátkozni vele, és összességében, a többi társával együtt, tökéletesen beleillik a koncepcióba. Ezt követi a She’s Out Of Her Mind, ami egy nagyon meggyőző hasonmása a The Rock Show-nak. Említésre méltó még a No Future is, ami a bandától már megszokott pesszimizmussal és iróniával áll hozzá a jövőhöz és a felnőtté váláshoz.
A szokásosnál jóval hosszabbra sikerült az új album. Tizenhat szám, köztük két, a bandától megszokott viccdal – a Built This Pool és a Brohemian Rhapsody –, melyek amúgy a legjobb részei az egésznek, és visszahozzák azt a lelket, ami hiányzott az előző próbálkozásokból. Ettől függetlenül rengeteg felejthető dalt is sikerült belezsúfolni a listába, ott van például a California, a Los Angeles és a San Diego. Elsőre trilógiának tűnhet ez a hármas, azonban nem kapcsolódnak egymáshoz sem témában, sem hangzásban, csak érdektelenségben. Szintén ilyen a nagyrészt Skiba által énekelt Teenage Satellites, ami erősen emlékeztet a Neighburhoods néhány trackjére, és sajnos nem a jobbakra.
Sajnos itt jön elő az album egyik nagy problémája: Skiba hangjának karakternélkülisége. Ha szeretted Tom hangját, ha nem, tagadhatatlan a kémia az övé és Marké között, és ez egyfajta dinamikát adott a dalaiknak. Jelen esetben sokszor fel sem tűnik, hogy más énekli a versszakokat. Ez természetesen változhat, mivel ez még csak az első közös projektjük volt, és Skibának még meg kell találnia a saját hangzását az együttesen belül. Viszont az vitathatatlan, hogy az énekhangja klasszisokkal szebb és jobb, mint amilyen Tomé valaha is volt.
Az album második felétől tűnik fel a szokatlan hossz, amikor kicsit belassulnak és egybemosódnak a dalok, viszont szerencsére a megmentésünkre siet a Rabbit Hole. Az összes szám közül itt mutatkozik meg legjobban Mark írói képessége, és erősen hajaz a Take Off Your Pants And Jacket olyan kevésbé ismert darabjaira, mint a Rollercoaster.
Mindezt összevetve úgy érzem, amellett, hogy a srácok egyrészről visszataláltak régi hangzásukhoz, sikerült ismét újat is alkotniuk a lemezen. Ennek ellenére valahogy mégsem tudja kiverni az ember a fejéből a kérdést, hogy szükségünk van-e egyáltalán új Blink-182 albumokra. Mark fogalmazta meg a legjobban a Bored To Death refrénjében: „It’s a long way back from seventeen”. Elvégre nem szaladgálhatsz meztelenül az utcán, miközben azt énekled, hogy „Nobody likes you when you’re twenty-three”, pláne, ha már bőven a negyvenes éveidet taposod.
Blink-182: California, BMG, 2016.
