Örökség: talán ez a legtalálóbb kifejezés ahhoz, hogy hozzáfogjunk a legújabb Star Trek hátterének megértéséhez. Nem csak a filmben kap központi szerepet az örökség kérdése, de metaszinten is fontos a legújabb, Mindenen túl alcímet viselő rész kapcsán előhozakodni a fogalommal.
Justin Lin rendezőnek egyszerre kellett megfelelnie az idén ötvenedik születésnapja miatt kiemelt figyelmet kapó univerzum örökségének és annak a mércének, amit a rendezői székből az előző résszel leköszönő J. J. Abrams állított. Abrams volt az, aki visszahozta a sorozatot a tetszhalott állapotából, gatyába rázta, és olyan irányvonalat szabott neki, ami a keményvonalas rajongókat természetesen felháborította, de összességében a közönség és a szakma is pozitívan reagálta le. Ennek megfelelően nem kis nyomás volt a Halálos iramban szérián edződött Justin Linen.
A legelső (újkori) Star Trek a reboot jegyében született (amit szerencsére az időutazással organikusan tudtak beleszőni a már létező univerzumba), a második pedig a Khan haragja című mozifilm sajátos feldolgozása lett egy-két okos csavarral, ezekkel szemben a harmadik eddig teljesen ismeretlen területre vezeti a nézőket. A Sötétségben végén James T. Kirk és az Enterprise legénysége megkezdte az ötéves útját, ami az eredeti sorozat gerincét szolgálta, most pedig, három évvel később kicsit kezd mindenki belefáradni az űr végtelenjébe. Emellett Kirk a saját apjának örökségével küzd, míg Spock a vulkániak sorsa miatt aggódik, miután tragikus hírt kap onnan. A film nem túl finoman, de legalább köntörfalazás nélkül és jó ütemben ismertet meg minket ezekkel a belső konfliktusokkal, a drámai beszélgetések nem fölöslegen dagályosak vagy kínosak, sőt, jó érzékkel váltják az akciójeleneteket és az A-ból B-be rohanásokat. A történet végig fordulatos és érdekes marad, a drámai csúcspontok a helyükön vannak, a film eleji katasztrófa (amit nem szeretnék előre lelőni) a rendezésnek, vágásnak és zenének köszönhetően még annak is szívsajdító lesz majd, aki csak 2009-ben kapcsolódott be az Enterprise legénységének kalandjaiba. Számomra talán a leggyengébb elem az aktuális főgonosz eredete volt, amit mintha kicsit túltoltak volna annak érdekében, hogy illeszkedjen a tematikába, de erről kicsit később.
Tematika és mondanivaló ezúttal is van, és talán a trilógia során most sikerült a legjobban egy központi fókuszt találni, majd azt tudatosan végigvinni a cselekményen: a legénység és – kicsit elvonatkoztatva a konkrétumoktól – az egység fogalma. A Sötétségben visszatérő eleme volt a legénység és a kapitány viszonya (Khan és Kirk ugyanúgy az övéiért cselekedett és hozott áldozatokat), de a Mindenen túl teljes egészében a legénységre mint egységre épül: Sulu, Chekov, Uhura, McCoy és Scotty már nem csak kiegészítő karakterek Kirk és Spock történetében, hanem nagyjából egyenlően oszlik el a képernyőidő a szereplők közt. Ugyan még mindig Kirk szolgál központi hősként, egyértelmű, hogy egy csapat része, nem pedig a végén egyedül győzedelmeskedő magányos zseni. Együtt kell megküzdeniük az egységet, a változatosságot és a békét megvető Krall-lal, mely összecsapás nem mentes aktuálpolitikai áthallásoktól sem, bár manapság szinte már semmi sem az.
Justin Lin láthatóan nem akart nagyot gurítani a filmmel, folytatta az Abrams által kijelölt utat, ám az igazán éles szemű nézőnek azért hiányozhatnak Abrams dinamikus kameramozgásai és alacsony szögből felvett jelenetei. De Lin szerencsére nem felejtette el, miért lett kultikussá a vérszegényen induló Halálos iramban sorozat, és összességében látványosan, hatásosan megkomponált akciójeleneteket élvezhetünk itt is, esetenként meglepően innovatív és ötletes megoldásokkal. Szerencsére ugyanakkor nem megy át az egész túlzott pózerkedésbe vagy vagánykodásba, amitől az első trailer után tartani lehetett, csak pont annyira és pont ott laza, ahol kell. A már klasszikusan visszatérő elemek (McCoy zsörtölődése, az Enterprise előbukkanása, a rész végi levezető szöveg) mind itt vannak, mégis mindegyik kap egy másfajta töltetet vagy jelentéstartalmat.
A látvány maga hajletevős, erre nagyon nincs jobb szó: itt-ott lehet olyan kényelmetlen érzésünk, hogy ezt már láttuk valahol (főleg ha képben vagyunk a Mass Effect-univerzummal), de így biztos nem találkoztunk még vele: a film elején bemutatott Yorktown nevű űrállomás eszméletlen szép, és később is hangulatos helyek jelennek meg a vásznon. Külön öröm, hogy az abramsi hagyományoknak megfelelően Lin is inkább épített díszletekben gondolkozott, és ahol csak lehetett, kerülte a CGI használatát. A látványban is megjelenik az örökség felvállalása, hiszen a készítők nem féltek az eredeti sorozatra jellemző rikító színeket használni, annak ellenére sem, hogy ma már minden kicsit komolyabb film fekete és sötétszürke. El sem tudom mondani, mennyire üdítő a kék sziklák között piros-kék-sárgában mászkáló alakok látványa.
A színészek hozzák, amit eddig, Chris Pine szerencsére csak a kinézetében mutatja az elwilliamshattneredés tüneteit, a többiektől pedig ugyanazt a minőséget kapjuk, mint eddig, a jól megírt és jól eljátszott karakterek simán kibírják a megnövekedett játékidőt is. Egyedül a Krallt játszó Idris Elba lóg ki lefelé a sorból, annyi műanyag és smink alatt azért nem lehet egyszerű jól játszani, és hát ez nem is igazán sikerült neki. Amíg az X-men: Apokalipszisben pont a maszkban brillírozó Oscar Isaac nyújtott kiemelkedőt a főgonosz szerepében, addig Krall felejthető és sablonos, amin sem Idris Elba, sem a végén sebtiben elmagyarázott háttér és motiváció nem segít sokat. Krall nem több, mint egy akadály, amin a csapatnak együtt kell átjutnia, talán még az előző részben látott Khannál is jelentéktelenebb figura.
Ami ezek mellett igazán kiemelkedővé teszi a filmet, az a zene: a dallamokért ezúttal is Michael Giacchino felel, akit én a legjobb kortárs filmzeneírónak tartok. Giacchino zenéi nem csak a háttérben működnek, hanem markánsak és önállóan is hallgathatók, miközben tökéletesen aláfestik a drámát vagy az akciót. Úgy gondolom, hogy az igazán hatásos jeleneteket olyan szinten támogatta meg és emelte fel a zene, mint amire John Williams dallamai óta nem volt példa.
Mindezek után nem titok, hogy én nagyon meg vagyok elégedve azzal, amit Justin Lin letett az asztalra. Nagy volt a nyomás, hiszen az egyik legjobb rendezőt váltotta az egyik legnagyobb franchise élén, amit tisztelettel és hozzáértéssel vitt tovább, illetve nem félt egy-egy apró lépést előre tenni (például, akármilyen meglepő, de alig van Spock-Kirk jelenet az egész filmben!), és rendezése színvonalban illeszkedik az eddigi részekhez. A mozis megtekintést már csak azért is tudom ajánlani mindenkinek, mert egy ilyen kaland a nagyvásznon az igazi.
Star Trek: Mindenen túl (Star Trek Beyond), 2016. Rendezte: Justin Lin. Írta: Simon Pegg, Doug Jung és Roberto Orci. Szereplők: Chris Pine, Zachary Quinto, Zoe Saldana, Karl Urban, Anton Yelchin, Simon Pegg, Idris Elba, Sofia Boutella. Forgalmazza: UIP-Duna Film.
