Ezúttal vegyük komolyan, ha tetszik, szó szerint a kiállítás címét, hiszen a címadás, a névvel megnevezés is teremtő aktus, ráadásul, ha egy kiállítás egészének, tehát művek bizonyos szempontból történő elrendezésének a nevéről van szó, az még inkább teremtői gesztusnak tekinthető a művész részéről. Marczin I. Bence ezúttal a játék témakörében és címszava alatt rendezte össze alkotásait.
A képek kivehető figuratív nyomait fürkészve ez a címadás megerősítést nyerhet a befogadás részéről is. Hiszen részint a gyermeki emberábrázolás leegyszerűsített alakjai népesítik be a játszóterek megannyi darabjaiként beazonosítható vásznak, képsíkok felületét, másrészt az egyes műalkotások címeiből is a játékosság reflexiója köszön vissza, és maga a festés kreatív aktusa is értelmezhető a játék eseményéből.
Ugyanakkor a játék, játszótér fogalomkörének a műalkotások, illetve az esztétikai tapasztalat kontextusában történő ily kreatív alkalmazása, aminek ezen a kiállításon tanúi lehetünk, arra enged engem mint befogadót következtetni, hogy ebben a térben, ezen a játszótéren magának a játék tevékenységének és eseményének az egyedi értelmezése zajlik Marczin I. Bence részéről. Mindazonáltal ez egy paradox alkotói gesztus, hiszen az igazi játékos önfeledt, magára a játékra úgy figyel, hogy nem figyel. Nos, ezt a figyelmetlen figyelmet vagy inkább figyelem nélküli figyelmet megalkotni – ez igazán érdekes, s azt gondolom, hogy Marczinnak valami ilyesmit sikerül színre vinnie a szó dramatikai és koloratív értelmében egyaránt. Ahogyan Hans-Georg Gadamer, a téma jeles szakértője írja, a játék lényege sokkal kevésbé a játékos szubjektumából érthető s írható le igazán, mint inkább magából az eseményéből, a mozgásoknak, folyamatoknak, aktivitásoknak, nekilendüléseknek és megtorpanásoknak abból a szövevényes, persze mégiscsak uralt jellegéből, ami a játék maga.
Gadamer ráadásul a művészet tapasztalatával hozza összefüggésbe a játék fogalmát: „Amikor mi a művészet tapasztalatával kapcsolatban játékról beszélünk, akkor játékon nem az alkotó vagy az élvező viselkedését, s főleg nem a lelkiállapotát értjük, s egyáltalán nem egy szubjektivitás szabadságát jelenti, mely a játékban tevékenykedik, hanem magának a műalkotásnak a létmódját.” (Hans-Georg Gadamer: Igazság és módszer, ford. Bonyhai Gábor, Bp., Osiris, 2003, 133.) Ez a létmód ugyanúgy eredhet az irányítottságból, mint az önfeledtségből. Eseményszerűen átéljük a játékot, miközben egy jól meghatározott szabály szerint járunk el, ám mindvégig egy csak a játékra jellemző mozgás részesei vagyunk. Megint csak Gadamert idézném: „A mozgásnak, mely játék, nincs célja, ahol befejeződne, hanem állandó ismétlődésben újul meg. Az ide-oda mozgásnak nyilvánvalóan annyira központi jelentősége van a játék lényegének a meghatározásakor, hogy közömbös, ki vagy mi végzi a mozgást. A játékmozgásnak mint olyannak úgyszólván nincs szubsztrátuma. A játék az, amit játszanak, vagy ami lejátszódik – nem őrződik meg valamiféle szubjektum, amely játszik. A játék a mozgás végbemenése mint olyan.” (Gadamer: i. m., 135.)
Nos, a kiállított képeken éppen ez az általunk játszott és velünk lejátszódó elevenség, mozgás köszön vissza. A kreatív, megalkotott önfeledtség darabjait nézegethetjük ezen a játszótéren. Tanúi lehetünk annak az eseménynek, valamint ezen esemény alkotó reflexiójának, ahogyan végbemegy velünk a játék. Pl. a Peti-sorozat ironikus-tréfás darabjai esetében azt láthatjuk, hogy egy ismétléses szerkezetben valamely eseménymozzanatra kiemelten is fókuszálja tekintetünket a festő azzal, hogy vagy az egyik labda színét változtatja meg, vagy magának a labdának a játékoshoz viszonyított egész világát fordítja meg, ezzel is az eseményszerűséget, az ismétlődést, illetve a kivételt, az egyediséget hangsúlyozva. Az Ádám keresi Évát is azt a szituációt próbálja elkapni, ahogyan a festmény szereplői egymáshoz viszonyulnak, pontosabban elmozognak egymástól, közeledve vagy éppen távolodva önnön létük kiteljesítésének lehetőségeihez, lehetőségeitől. A Magasról lehet hosszan csúszni kivehető alakzataiban és a kéklő távol materializált végtelenében ott látható a játék mindannyiunk által olyannyira szeretett titka, mind a veszélye, mind a csodálatba s ámulatba ejtő szabadsága. Az égig érő mászókában ott tükröződik távolról maga az elérhetetlen – persze a megszelídített közelség optikájában, perspektívájában.
A Ma te döntesz ugyanezt a távolságot, veszélyt és szabadságot az alternativitás szituációjában láttatja viszont: a hegy és a létra, illetve a stilizált Nap azonos térrészben, a fönt, a magasság helyzetében történő ábrázolása azt a képzetet kelti, hogy a természeti és a technicizált világrésznek a játszó képzelet szempontjából lehetnek egymás alternatívái, és ez jól van így. A képzelet és a festői tekintet játéka felől mindenképpen legyenek is azonos helyen. A különbségek is helyet kapnak persze a képeken. Az emberfigura nélküli képek közül kiemelném A nagy mászóka és A hunyó címűeket. Az előbbin a kék (ég), a piros (mászóka) és a zöld (fű) egymással mintha inkább versengenének a befogadói tekintetért, mintsem békésen kiegészítenék egymást a játszótéren, az elvétve el-elcsöppenő piros festékpacák ugyanakkor a festés lazán, amúgy játékosan s önfeledten kivitelezett gesztusára engednek következtetni. A hunyó komor sötétje részint megidézi a lezárt szem bújócska közben mégiscsak az ürességgel, a megszűnéssel asszociált vakságát, részint a sötét tónuson belüli különböző formák ígérete a képzelet számára lehet stimulatív.
Marczin I. Bence képi világa egy olyan kreatív alkotót feltételez, aki miközben reflektál saját világára, képes önfeledten játszani, mi több, ezzel a játékosságával viszonyul a világához. Mindazonáltal ez a viszonyulás egyáltalán nem direkt módon megy végbe, nem úgy, „hogy ott kellene lennie egy szubjektumnak, amely játékosan viszonyul, hogy a játékot játsszák. Ellenkezőleg: a játszás legeredetibb értelme a mediális értelem.” (Gadamer: i. m., 135.) Ez a mediális értelem elsősorban azt jelenti, hogy a játék eseménye fontosabb magánál a játszó tudatnál. Ez a fontossági-fokozati különbség tisztán ábrázolódik Marczin képein. Kezdeményező erejük és játékosságuk könnyedségükből ered, az erőltetettségnek nyomát sem tapasztalhatjuk, s ez megint csak jó.
Ez a könnyedség a helyenként odavetett ecsetvonásokból, elrajzolt alakokból érződik, ugyanakkor a témák és címadások ötletessége is ezt táplálja. Miközben gazdag és színes élményekben lehet részünk e képeket szemlélve, a világról alkotható és alkotott tapasztalatunk gyarapodik ezeken a játszótereken, de a tapasztalat elsődlegességével és az élmény háttérbe szorulásával. És ez – újfent hangsúlyozhatjuk – jó. A tapasztalat tudniillik az időnek azzal a titokzatos és most közelebbről meg nem határozott hatalmával bír, ami az élményben elpárolog, vagy inkább meg sem jelenik. Elidőzni, elmélyülni a szépnél, a szabályokat betartva kitartani nála – mindez annak az igaznak az egyik lehetőségfeltétele, ami megtörténik.
Marczin I. Bence képei lépten-nyomon azt kérdezik tőlünk, akarunk-e játszani. S mi egyre csak azt válaszolhatjuk, igen, akarunk, és igyekszünk akaratunk irányát s célját a képekhez igazodva az önfeledtség létmóduszában feloldani.
Marczin I. Bence Játszóterek című kiállítása a debreceni Incognito Clubban (Eötvös utca 11/a) tekinthető meg 2016. szeptember 7-től október 2-ig. (A cikk a megnyitó szövegének szerkesztett változata.)
Borítókép: Ádám keresi Évát
