A KétHázKözt zenekar tagjaként is ismert Imreh Sándor végigjárta az utcaművészet tagek, stencilek és graffitik által övezett zarándokútját, s éppen a műfaji klisék kérdőre vonásával, a geometrikus és monokróm festészet, valamint a tipográfiai kísérletezés tanulságainak alkalmazásával alakította ki saját formanyelvét. A Debreceni Nemzetközi Művésztelep idején készült munkája apropóján beszélgettünk.
KULTer.hu: A 2016-os Debreceni Nemzetközi Művésztelep témája az imprinting, vagyis bevésődés. Mire gondoltál, amikor megláttad ezt a szót a felhívásban?
Nagyon izgalmas témafelvetésnek tartom, hamar rá tudtam hangolódni. A korai bevésődés pszichológiai fogalmán – tehát a kiskacsáknak az első észlelt mozgó tárgy követésére vonatkozó viselkedésén – túl akár a szó szerinti értelmezésből, annak tárgyiasításából is kiindulhattam volna, de inkább a saját korábbi munkáimon szűrtem át a témát. Nem is kellett sokat gondolkoznom, mert az én egyik gyakorlatom a rétegződések vizsgálata, darabokra szedése, összemosása. Továbbá az általam vizsgált urbánus kontextusban is jól elhelyezhető ez a tematika. Mindig a legfelső réteg az, ami látható, de kérdéses, hogy az alatta, mélyebben lévő dolgokat ez mennyire takarja el, írja felül – ez alapján kezdtem tapogatózni, amikor a művésztelep ideje alatt készült munkát kitaláltam.
KULTer.hu: A graffiti és a street art műfajában egyébként is alapvető szerepe van a nyomhagyásnak, ugyanakkor itt pont a bevésődés, a maradandóvá tétel az, ami picit nehézkes egy-egy térben, hiszen miután megtaláltad ezt a helyszínt és dolgozni kezdtél, már másnapra belenyúltak a munkádba. Mesélnél erről a helyről és arról, hogyan látod általában a street artnak ezt a nyomokat egymásba ágyazó, egymást felülíró működését?
Van egy íratlan szabály, hogy máséba nem nyúlunk bele, de közben meg egy olyan is, hogy mégis belenyúlhatunk. A létrehozás folyamatának dokumentációja ezért is fontos manapság, főleg egy ilyen masszív területen, mint ez az elhagyott laktanya, ahol vagyunk. Én Debrecenben nőttem fel, és ismerem ezt a helyet, gyakran jártam itt korábban, hagytam is nyomokat szerencsére. Az érdekessége ennek a helynek az, hogy korábban szovjet laktanya volt, aztán hirtelen eltűnt ez a funkciója, így önmagától legálfallá változott, ahol egy folyamatos rotáció van a tér aktuális használói között. Ez kezdett érdekelni, ennek a kettőnek, a múltnak és a jelenben érvényes jelentéstartalomnak a kettőssége, amivel ez az épület bír, illetve a rárakódási folyamatok vizsgálata. Úgyhogy rengeteg fotót készítek itt, és nem lehet ugyanazt a fotót megcsinálni kétszer, mert állandóan változik. Igen, az én melómba is belenyúltak többször is, mindig érnek jó szándékú vagy simán pusztító meglepetések, de hát ez benne van a pakliban, úgyhogy tudom, hogy ez nem sokáig fog ilyen tiszta képet adni. Nagyon sok emberrel találkoztam a pár nap alatt, amíg készült ez a két fal.
KULTer.hu: Úgy látom, hogy sok tekintetben annál maradtál, mint amit Pécsett az E78 Galériában láthattunk nemrég az egyéni kiállításodon, legalábbis most is ezek a minimál, színektől megfosztott felületek jelennek meg, és direkt valahogy szembemész a hagyományos graffitis formanyelvvel, inkább egyszerű tipóval jeleníted meg a dolgokat. Ennek mi az elve, s hogy indult el nálad ez a letisztulási folyamat?
Van egy letisztulási folyamat, igen. A graffiti világában a kezdeti fellángolás után nem a nagy színes betűket kerestem, s nem próbáltam én sem nagyon színes figura lenni. A formák érdekelnek jobban, az üzenet, a street art formanyelve. Vonzódom a műfajhoz, de úgy vonzódom, hogy közben szembe is megyek vele. Az IGENIS – NEMIS feliratban három színt, a feketét, a fehéret és ugyanazt a szürkét használom. Ebben természetesen a kontrasztok széthúzásának a lehetősége is benne van. A munka kicsit politikai vonzatú – ellentétekkel, szélsőségekkel játszom, egyértelmű jelzésekkel, módszerekkel akarom felhívni a figyelmet arra, hogy igazán semmi sem egyértelmű.
KULTer.hu: Érdekes, hogy két irányba mentek el a munkáid. Egyrészt megjelentek a szövegek, mint itt is megmutatkozik – meg volt egy táblaimitációd, ami szöveggel dolgozott –, másrészt a geometrikus festészet irányába is elmozdultál, ami szintén nem egy hagyományos dolog a graffiti műfajában. Mesélnél ezekről?
Több irányba gondolkodom vizuálisan, ám a szövegek használata, a realista rajzok, illetve a minimalista festmények számomra valahol összecsúsznak. Akár az épületek geometriája, akár az épületekhez köthető feliratok, és hát az általam használt tipográfia is, lényegében nem a betűkről szólnak, hanem az egyedi valóságértelmezésről, az egyértelműségről.
KULTer.hu: Vagy annak a hiányáról?
Vagy annak a hiányáról, igen. Szóval egy ponton ez az egész összeér, akár vizuálisan, akár gondolati síkon értelmezzük vagy figyeljük mindezt.
KULTer.hu: Most, a megvalósítás után hogyan látod összekapcsolódónak a saját munkádat a bevésődés kérdésével?
Mindig akad valaki, aki úgy érzi, megmondhatja nekünk a tutit, ezt érezzük folyamatosan, és akkor van, aki ezt feltétel nélkül elfogadja, van, aki nem. Hogyha elég mélyre vésték ezt bennünk, akkor hajlamosak vagyunk egy felszólítást átgondolás, ellenpontozás nélkül teljesíteni. Vagy hajlamosak vagyunk gondolkodás nélkül tagadni, ellenállni csak azért, mert az mond valamit, akitől soha nem fogadunk el semmit. Olyan emberi automatizmusokat próbáltam megfigyelni, amelyek nagyjából a gondolkodás vagy a mérlegelés hiányának következményei. Úgyhogy ez a két szó, az „igenis” és a „nemis” vagy „igen is” meg „nem is”, egyszerre értelmezhető együtt vagy külön-külön. A két legalapvetőbb szavunk az igen és a nem, ennek a furcsa ellentétéből és összemosásából fakadóan egy kicsit reklámízű a szöveg – kicsit graffitis, kicsit politikai, választási plakátos, s még a monogramom is benne van, ez egy újabb felfedezés. És ha már egy hajdani katonai laktanyában vagyunk, akkor az „igenis” egyben egy katonás, hierarchikus alapokon nyugvó parancsvégrehajtó szóként érthető, a „nemis” pedig egy hazugságnak, vádnak az érzelmi alapon történő gyors tagadása. De ezeken kívül is sok olvasatot lehet a szövegből kihámozni.
KULTer.hu: Mit gondolsz, ezek az elhagyott terek, amelyek távol esnek a belvárostól, képesek a művet mozgásba hozó helyként funkcionálni, vagy éppen a diszfunkcionalitásuk az, ami érdekessé teszi őket, hogy újra funkciót tudsz adni nekik?
Ezek az elhagyott terek nagyon is működnek a városban vagy a városon kívül, a város határán. Önmaguknak keresik az új funkciót, és az ezeket felkereső emberek, köztük én is, már új funkciójukban használjuk e helyeket, a nyomhagyó gesztusokkal együtt, így teremtünk újabb és újabb tereket a régiek helyén. Ez a tér speciel egész közel van a város mozgásához, egyre jobban ráhúzódik a város. Azért is választottam ezt a régi laktanyát, mert itt a legletisztultabb ez a szerepváltozás, és a tapasztalataim azt mutatják, rengetegen jönnek ide randizni, lazulni, őrültködni, úgyhogy most ez az új funkciója, szép ellentétben a korábbi katonai szereppel. Azt hiszem, ezért működik itt magától is a szöveg.
KULTer.hu: Fogsz még ilyen szövegekkel, ilyen tömör, összefogó gondolatokkal dolgozni vagy inkább a geometrikus vonal az, ami dominál?
Nincs ennyire konkrét tervem, hogy fogok-e még dolgozni betűkkel, arra nézve sem, hogy az a több vonal, amit párhuzamosan követek, mennyire előzgeti majd be egymást. Szerintem ez szimultán működik. Nem annyira tervezek, mivel bennem ez egy egységet alkot, de legalábbis összefügg. Nem is nagyon teszek különbséget fejben, amikor éppen betűvel, feliratokkal vagy geometriával dolgozok, sőt, a zenémben, a gyűjtéseimben, a kultúra bármiféle ápolásában ugyanezt élem meg.
A fotókat a szerző készítette.
