Volt egy időszakunk az unokatestvéreimmel, amikor a „Mit nézzünk?” kérdésre egyértelműen „A Karate kölyköt!” válasz hangzott el. Ott volt a választás lehetősége, de csak a játék kedvéért. Alig vártuk, hogy a VHS-lejátszó elindítsa a filmet. Amikor az Armadát olvastam, nem csak ez jutott eszembe, hanem más, ebben az időszakban gyökeredző emlékeim is megrohantak.
Ernest Cline regénye nem csupán egy fordulatos, gyors váltásokkal és humorral teli sci-fi, szinte minden oldalon találkozhatunk egy-egy utalással, főként a 80-as évek filmművészetével, zenéivel, videojáték-kultúrájával kapcsolatban. A Karate kölyök és Daniel-san alakja több helyen is felbukkan a műben, hiszen a párhuzam jó kapcsolódási pont a főhős, Zackary Ulysses Lightman öndefiniálásával összefüggésben: a tizenéves fiú, aki magát keresi, aki különc, ám végül nem csupán rátalál a saját útjára, nemcsak felnőtté lesz, hanem valódi hőssé is válik.
Az Armada egyik legmeghatározóbb pillérét a kulturális allúziók adják: zene- és/vagy filmkedvelők találkozhatnak pl. a Queen, a Pink Floyd, a Run D. M. C. egy-egy dalával, egy-egy ikonikussá vált filmmel vagy sorozattal (pl. 2001: Űrodüsszeia, Harmadik típusú találkozások, E. T., a földönkívüli, X-akták), s mindezek szállóigévé vált mondatait is felismerhetjük a sorok között. A kulturális utalások kapcsán megismerhetjük Zack apjával kapcsolatos elképzelését, amely szintén lényeges momentum a könyvben. A főhős nem ismeri édesapját, csupán családtagjai visszaemlékezéseiből, illetve egy padlásra rejtett titkos gyűjteményből próbál minél többet megtudni róla. Apja, Xavier – fiatalkori halála ellenére – rengeteg feljegyzést hagyott maga után: pontosan vezette az összeesküvés-elméletéről szóló jegyzeteit, emellett rengeteg zenei anyagot és videojátékot hagyományozott fiára. A könyv abból a szempontból is érdekes lehet az olvasó számára, hogy a közelmúltban sok – a regényben említett – film folytatását is megkaptuk vagy hamarosan láthatjuk (pl. Star Wars, Függetlenség napja, Star Trek), amely újabb kontextusba helyezheti a történet referenciáit, hiszen a regényben előforduló művek, mint egy fiktív összeesküvés részei, a mai napig termékeny témát biztosítanak a filmipar számára.
A több mint három oldalt felölelő „Kronológia”, amely Zack apjának idegen lényekkel kapcsolatos kutatásait tartalmazza, egyfelől sajátos összefüggéshálót vázol fel az emberiség földönkívüli civilizációkról alkotott elképzeléseiről – ezt a szálat az író kreatívan és elgondolkodtatóan használja fel a bonyodalom árnyalására –, másfelől bemutatja, miért őrlődik folyamatosan Zack az apaképével kapcsolatban, mivel a Xavier köré épített legenda egyszerre igézi meg és borzasztja el. Apja akkurátus jegyzetei lekötik és elbűvölik a fiút, ugyanakkor kérdésekkel töltik el mentális épségével kapcsolatban, s mindezt önmagával összefüggésben is felteszi magának, hiszen képtelen kibékülni a világgal, és a regény első két sorában olvasottak is megerősítik kellemetlen hitében. „Kibámultam a suli ablakán. Kalandokról ábrándoztam éppen, amikor kiszúrtam a repülő csészealjat.” (9.) S ez a kezdet jó betekintést ad az olvasónak abba, milyen világot is fog megismerni a következőkben. Olyat, amely egyik percről a másikra veti át egy kocka gamer létét a szobai konzoltól a valódi, űrben vívott csatáig. És valóban: a cselekmény egyik fordulatból a másikba vezet. A valós történések mindössze két napot ölelnek fel, a konkrét történések mellett azonban folyamatosan tanúi lehetünk Zack eszmefuttatásainak is.
Filozófiai vagy identitást kutató kérdésfeltevésekkel is gyakran találkozunk a sorok között, amelyek egyrészt pszichés, másfelől civilizációs-globalizációs problémákat is magukban foglalnak. Ezek – természetesen – filmes utalásokkal vannak alátámasztva, nem mellőzve a humort sem. „Ettől lehiggadtam, legalábbis annyira, hogy Yoda mester elsuttogott tanítását mantrázzam a fejemben. Engedd el a dühödet. Ha kétségbeestem, gyakran próbáltam Yoda hangjával csillapítani magam. Néha az Obi-Wantól, Qui-Gontól vagy Mace Windutól kölcsönzött filmes idézetetek is hatottak. Persze ez csak a jobb napokon vált be. A rosszabbakon épp ilyen előszeretettel fogadtam meg Vader vagy Palpatine nagyúr meglehetősen szuggessztív tanácsait.” (88.)
Az Armada jól és igen szórakoztatóan egyensúlyoz a valóság és az elképzelt között abban a tekintetben is, hogy miként láthatunk egy idegen létformával való kapcsolatfelvételt a maga gyakorlatias módján. A tapasztalt gamer, Zack folyamatosan filozofál, nem csupán önmagáról, de arról is, hogy a könyvben ellenségesként megjelenő idegen létforma tagjai miért úgy reagálnak, ahogy. Elemzi lépéseiket úgy is, mint hirtelen katonává vált stratéga, s úgy is, mint egy kamaszból felnőtté alakuló, gondolkodó, döntéseket hozó ember. „Talán azért tesznek minket próbára, hogy lássák, vajon merjük-e meggyőződésünket tetteinkkel is bizonyítani? Vajon olyan nemesek és önzetlenek vagyunk, amilyennek hisszük magunkat?” (263.) Az univerzumba sugárzott jelek mint a konfliktus forrásai is kérdésként vetülnek fel ebből az aspektusból. A regényben ott rejlik az emberiség önképének kérdése: hogyan látjuk magunkat mint fajt, mint gondolkodó lényeket, illetve milyen üzeneteket küldünk a világűrbe akarva-akaratlan rádióhullámú adásainkkal, s tisztában vagyunk-e mindezek valós súlyával.
A regény valóságot idéző elemeit sokasítja, hogy legendás és/vagy ma is tevékenykedő asztrofizikusok, csillagászok, tudósok név szerint is megemlítődnek, sőt, cselekvő, az események menetét számottevően alakító figurákká válnak. „Sagan bejelentése még csak pánikot sem keltett a hallgatóság körében. Azt hiszem, tudtam is, miért. Évtizedek óta vég nélkül árasztottak el minket az ilyen vagy olyan földönkívüliekről szóló science fiction regények, filmek, rajzfilmek és tévésorozatok. A földönkívüli látogatók már olyan régóta áthatották a popkultúrát, hogy észrevétlenül beágyazódtak az emberiség kollektív tudatalattijába.” (140.) Carl Sagan alakja központi fontosságú a könyvben – mint megkerülhetetlen, legitimizáló erő jelenik meg, és kulcsfontosságú szerepet játszik a küldetésben részt vevők harci bevezetésében, illetve később, az emberiség tájékoztatásában és felkészítésében.
Az Armada lényeges eleme a zene, pontosabban a rock. Zack játékai, harcai közben is folyton apja kedvenceit hallgatja. „A zene kulcsfontosságú volt. Apám válogatáskazettáinak régi rock számai tökéletesen beváltak. Az egyenletes, kemény ritmusok mentális harci metronómként szolgáltak.” (82.) Úgy gondolom, hogy az Armada is azon könyvek sorába tartozik, amelyeket zene mellett élvezetes igazán olvasni, s a jó válogatás elkészítéséhez rengeteg példát kapunk az egyes fejezetekből. Ott van pl. a címbe emelt Pink Floyd-dal, amelyet akkor hallgatnak a szereplők, amikor valóban a Hold másik – a földi lakók számára láthatatlan, tehát sötét – oldalán tartózkodnak, az odatelepített védelmi bázison.
Felvetődhet a kérdés, hogy mennyire kiszámítható a Zack életét megváltoztató fordulat. Az események láncolata magával vonzza, sőt elkerülhetetlenné teszi az elsődleges váltást (játékból valóságba), ám az ezt követő fejlemények, illetve a regénybe illesztett rengeteg kulturális utalás szórakoztató, izgalmas olvasmányt ad a műfaj kedvelőinek kezébe. A főhős és elbeszélői attitűdje egyszerre idézhet fel emlékeket, adhat művészeti ajánlót, emellett pedig elgondolkoztathatja a befogadót a homo sapiens által létrehívott mozgóképpel és az emberiség tudatos vagy tudattalan önképével kapcsolatosan.
Ernest Cline: Armada, fordította Orosz Anna, Agave Könyvek, Budapest, 2015.
