Mint valami halott démon kezének ujjai, úgy meredtek a fa ágai az ég felé.
A fa a lakótelep szélén állt. Kolozsi emlékezett rá, hogy amikor tavaly, meg tavalyelőtt erre járt a kutyával, akkor még termett. Rá is csodálkozott, hogy nem kell senkinek az alma.
Abban biztos volt, hogy nem a réten csatangoló kölykök jelentenék a célközönséget. Ők néha tüzet raktak a túloldali ligetes résznél, és élvezték, hogy szirénázó tűzoltókocsi érkezik, mert valaki beszólhatott nekik a szemközti házakból, ahonnan pompás panoráma nyílott e rétre – de bicskát ezek a srácok nem hordtak magukkal. Márpedig ez az alma kés nélkül ehetetlen volt. Nem csak kicsi, férges is. Viszont ha a rossz részt valaki kivágta, kapott pár falat egészen kellemes ízű gyümölcsöt. Ingyen. Csak meg kellett mozdulni érte. Kolozsi egyet letépett, ingébe törölte, és beleharapott a szebbik felébe. Úgy emlékezett, amikor gyerek volt, a nagyanyja hasonló kis gubics almákból sütött tésztát. Annak a gyümölcsnek is több mint a fele szemétbe ment, ami meg ezen a fán termett, az kivétel nélkül a fa alatt rohadt meg, mikor jött az ősz.
Ha a kölykök nem, a hajléktalanok éppen összekapkodhatták volna, gondolta Kolozsi, mikor tovább ment a hídon a rét felé, ahova a fél lakótelep vitte a kutyákat. De valahogy azokat sem varázsolta el. Pedig néha látta, ahogy ketten-hárman erre vonulnak nagy szatyraikkal (s benne az egész életükkel). Inkább beletúrtak a kukába, amit a társasház takarítója tolt ki a parkolóba, és onnan ételmaradékot, meg ki tudja még, számukra miféle értékes kincseket bányásztak elő. Ezt Kolozsi nem tudta hova tenni. Ahogy azt sem, hogy pár kanyarral fentebb a parkoló autók előtt két terebélyes mórabóra (vagy fosószilva) fa teljes termése szintén a földön landolt. Senki nem gondolta a környékről, hogy csak kellene ezzel a savanykás gyümölccsel kezdeni valamit. Hogy befőtt, szörp vagy végső esetben cefre lehetne belőle.
Ezen a nyáron az almafa már nem hozott sem levelet, sem termést. Öreg volt, eddig tartott, befejeződött számára a földi lét. Mint valami halott démon kezének ujjai, úgy meredtek ágai az ég felé.
Kolozsi kikanyarodott a rétről, és indult hazafelé. Úgy számolta, el fogja érni a buszt. A kutyát beengedi a helyére, felkapja a táskáját és rohan, abban a reményben, hogy ma nem jár úgy, mint hetente legalább kétszer-háromszor, mikor a végállomásról 7.40-kor induló járat 7.43-kor már sehol nincs, mert előtte egy-két perccel elhúzott. (S ez a szűk 60-120 másodperc pont elég, hogy elkéssen.) Elérte, s éppen elhelyezkedett az ablak előtt, mikor megszólalt a mobilja. Az apja volt.
– Tegnap leszakadt a barackfa ága, tudod, amit ki kellett támasztani. Kettényílt az egész törzs – mondta. – Ha tudsz, gyere el délután, fűrészeljük ki.
Sosem értette, hogy képes ez a soványka fa ennyit teremni. Ahhoz képest, hogy alig volt néhány ága, kifejezetten sok barack nőtt rajta. S hiába szedtek le belőle még tavasszal párat a hozamkorlátozás jegyében, így is maradt bőven. Kár, hogy a zöld rózsabogarak is imádták. Mint valami veszett zombikoszorú, úgy vetették magukat a gyümölcsre.
Hosszú volt a nap, mire kijutott a kertbe, az apja már végzett a fával, nem várta meg. A kettéfűrészelt törzs mellett ott hevertek az ágak.
– Jó lesz majd a tűzre – mondta az apja.
Ahogy ránézett öreg, ráncos kezére, azt gondolta, nem is olyan nagyon különböznek egymástól az emberek és a fák.
Borítófotó: magic4walls
