Az őszinteség jegyében elárulom, kissé felületes ismeretekkel léptem be a szerdai Agent Fresco-koncertre, ugyanis a zenekart eddig csak körvonalaiban, inkább a barátaim sztorijaiból ismertem. Kicsit olyan volt, mint mikor addig dicsérgetnek neked egy embert, amíg átragad rád a lelkesedés, és elkezded te is bírni az illetőt, holott még csak látásból tudod, ki ő. Szóval a küszöb átlépését nevezzük mondjuk pozitívan semlegesnek, a kijövetelt pedig egyértelműen katartikusnak.
Körülbelül negyed nyolckor startolt a Shell Beach magyar poszt-punk banda, akik remek aperitifet biztosítottak a Fresco rajongóknak egy istenes agyfalhozvágáshoz. Az ő koncertjükön is jelentős tömeg gyűlt össze, és ez a tendencia tovább folytatódott az izlandi banda színpadra lépésével. Egy korábbi írásban „matekmetálként” definiálták a zenéjüket, és azt hiszem, ennél helytállóbb címkét nem is aggathatnánk rájuk. A zenekar minden taktusa kiszámíthatatlan és irtó pontos, gyakorlatilag mintha ezerismeretlenes egyenleteket oldanának meg az orrod előtt villámgyorsan. Nem érted és nem is tudod követni, csak a professzor kezét figyelve mozog a szemed, és hopp, egyszer csak ott a végeredmény. A Fresco zenéje végtelenül intelligens, épp az előbb említett precizitás, a tagok vérprofizmusa miatt. És mint tudjuk, a zsenit és az őrültet csak egy hajszál választja el egymástól – így lehet ez Arnór Dan esetében is, aki úgy váltogatja a hangszíneit negyed másodpercenként, mintha vagy tíz különböző énekessel operálna a banda.
Hogy a koncert gyakorlati oldaláról is beszéljek, a zenekar az Anemoi-jal kezdett, majd a következő egy óra során vegyesen játszottak mind a 2010-es A Long Time Listening, mind a tavalyi Destrier albumról. Elhangzott az Eyes of a Cloud Catcher, ami a banda talán legnépszerűbb dala, a Tempo, a Dark Water, az Implosions és a See Hell is, a banda négy tagja pedig egyszerre volt véresen szigorú és megbocsátó. A legkatartikusabb pont talán az Angst című dalnál jött el, ami egy nagyon rövid szám, de az a másfél perc a fájdalom minden színárnyalatát felfestette. Sosem gondoltam volna, hogy valami megtaposhat ilyen szépen is. Egyébként a dalok nagy része Arnór Dan személyes élményeit dolgozza fel – a számok között megtudhattuk, hogy nem volt hozzá túl kegyes az élet, és mi tagadás, a fájdalom az egyik leginspiratívabb dolog (neki sajnos, nekünk szerencsére), míg a többi track globális problémákat is górcső alá vesz. A zárószám, az Autumn Red az utóbbira példa, ahol is az ember környezetromboló attitűdjéről van szó.
Ha mindenképpen skatulyákban szeretnénk gondolkozni, az Agent Fresco a progresszív rock műfajába tartozik, de valójában számtalan különböző stílus keveredik a dalaikban a metáltól egészen a folk-rockig. Ez a hangulatra is igaz. Ebben az egy órában rengeteg mindent átéltünk: gyűlöltünk, megbocsátottunk, magasztaltunk, szerettünk, sirattunk, búcsúztunk. Többször is felmerült bennem a kérdés, hogyan bocsáthat ki annyi energiát magából négy zenész, amivel egy A38-as teremnyi ember jóllakhat, mindenesetre lehetséges, és nem csak jóllaktunk vele, de haza is vittük, és még itthon is a töltődünk belőle, azt hiszem, mindannyian.
Shell Beach- és Agent Fresco-koncert, A38 Hajó, Budapest, 2016. augusztus 31.
A fotókat Somogyi Lajos készítette. A borítókép forrása itt.
