városvölgy
Miként álltak tengerszint és törzsek,
miként életforma és szénalap…
Úgy húzták egymásra a földet,
mint szeretők a paplant néhanap.
A talajt még panel s beton előtt,
még mellőzve acélt vagy szenet,
még nem fújtak üveget a tüdők.
A csillét még nem zaklatták sínek,
a rohadt vasút és a szennyes árfolyam,
hogy határát, a termelési szintet,
majd leplezze szesz és májhozam.
Úgy guvadt ki a földből, így lett:
a mitesszer, mit edzett a planéta,
így türemkedett ki a terepből
Tarján és Salgó valója.
A feltárt sajgó kompromisszum,
a negyedik stádium, a kárhozat…
Amit már nem tudott helyesbítni
a szándék, a készség vagy áldozat.
Így bukott ki, át a méhlepényen,
az inkubátorrá alakult tudat,
hogy bérházzá alakítsa folyton,
amit a benső ösztönlény kutat.
Fizetve egyre a tartozását,
a jelent alig észlelelő vevő,
a hitel csecsszopójává alélva,
a már határoltan észlelő.
Erről hallgat, ki cselre képes,
ki tudja manőverre a kódot,
ki éli és féli felróva
a zsanérra a maradékot.
nesze
Mindig ugyanaz a lemez,
szemvörösség és száradás,
a gyógyszerészek gyarló titkai,
ma meghal, holnap inhalál.
A napokra így borul ponyva,
így búvik meg a számadat,
hogy holnap majd kamatját hozza,
életen át folyton rád ragad.
Lesztek közös ismerősök.
A gyakran idézett: néhanap.
A napszak kilókban mérve.
Fiókban féltett jelszavad.
Nem adjuk ki, nem adjuk másnak.
Lenyelhetetlen, mint a zacc.
Hogy aztán köpni, se nyelni,
rögzítve pöcök, úgy maradsz.
Borítófotó: Wikipedia
