Igor
I.
A fiúk, akik
az egyetemen
angolt tanulnak, majdnem
mindig nagyon
szépek.
Olyan a szemük, mintha
mindent tudnának, de
semmit sem (ez eleddig
fel nem talált árnyalatba
úsztatja őket).
A maguk módján mind
nagyon sikeresek lesznek
– ki ebben, ki abban –,
és gyönyörű, törékeny, félős
lányokkal fognak
szeretkezni,
zokniban.
II.
Igor színvak, kaotikus
képeket fest,
dühös a színekre.
Zihálva kérdem tőle: Milyen volt?
– Khorosho – sóhajt fáradtan,
mintha ő (vagy én) csak ennyit
tudna oroszul.
Angolt tanul
Moszkvában, de most
velem van, szökésben
(már nem tudom az anyja vagy
Putyin elől), kockás
zoknijai vannak, kivéve
azt az egyet, amin pókember.
Nem szeret beszélgetni velem,
merthogy az akcentus, amit használok,
nem is létezik – ez
butaság, de tudja:
ilyesmiket kell mondania,
hogy az ágyában maradjak.
Te vagy a kedvenc festőm.
– Khorosho – sóhajt, mintha
csak ennyit.
Az anyjával telefonál
(vagy Putyinnal),
leteszi, kapkodja a levegőt.
Az átjárónál fülemre
tapasztom kezem, befőttes-
üvegbe zárom a várost,
nem figyel, mint hideg
tóba, az
úttestbe mártom lábujjaim,
nézd, mondom, mint a Jenyiszej,
hazamegyünk inkább szeretkezni?
– Khorosho.
Egyik nap csak úgy
unalomból elkezd felfesteni
engem a falra.
Egészen más színeim vannak – nevetek, de
magyarul, az ecset nem áll meg.
Igor többnyire rövid hajú,
vastag végtagú nőkbe szerelmes,
szerintem. Hogy képes volna-e
szenvedélyes szerelmet táplálni
Putyin iránt,
abban nem lehetek biztos, de
valószínű.
Скорей бы конец – hallom néha
éjjelente, ahogy a fürdőszobába
zárkózva nyöszörög.
– Khorosho – súgom az ajtónak,
összepakolok.
De azt hiszem,
mégis inkább
Vlagyimirnak hívták.
(Скорей бы конец = Legyen már vége)
Borítófotó: Pixabay
