Szobor helyett túra. Ünnepség gyanánt kocsmai rituálé. Immár tizenkettedik alkalommal indultak el Tar Sándor olvasói, tisztelői, barátai, hogy hat állomásos irodalmi kocsmaturnéval emlékezzenek meg a tragikus sorsú íróról.
Szeptember 24., tíz óra, a Csapó utcai Turmix Bár. Lassan érkeznek a vendégek, elszórtan helyet foglalnak, páran összetolják a székeket, hogy egy nagyobb kört alakítsanak ki. Én két barátommal érkezem, próbálunk hallgatózni, hogy miről is beszélhetnek – először veszünk részt a túrán, keressük a helyünket, hogy kikhez is húzódjunk. A söröskorsók, hamutartók, kávéscsészék és felespoharak között könyvek hevernek. Az alku, A 6714-es személy. A túrát Giczey Péter, a főszervező nyitja meg az első felolvasással. Időközben többen lettünk, húsz-huszonöt ember hallgatja a Vásárlóerő című novellát, de meglepődött arcokat is látok. A törzsvendégek, akiknek feltehetőleg minden napjuk itt indul, hirtelen nem tudnak mit kezdeni a történésekkel. Majd egy zenés felolvasás következik, az Otthonaim című Tar-novellából hallhatunk furulyaszóval elválasztott részleteket.
A második állomás a Hunyadi utcáról nyíló Kosár, amelyet hívtak már Unpluggednak és Lillának is. Az idei túra legnagyobb meglepetése kétségkívül itt ér bennünket – egy John Lennon-emlékműsor próbájába csöppenünk. Bár vannak olyan állomások, amelyek már nem tartanak nyitva, a Kosár eddig nem tartozott ezek közé. A rendező és a túrázók között éles szóváltás kezdődik, hiszen a hely hivatalosan csak fél háromkor nyit, de hamar lenyugodnak a kedélyek, s a rendező közbenjárásával sikerül elérnünk a tulajdonost, aki megengedi, hogy felolvassunk a szórakozóhely egyik helyiségében. A férfit egyébként olyannyira megérinti a csoport határozottsága, hogy mielőtt visszamenne a próbára, szól pár szót Tarról is. Visszaemlékezik, hogy az író milyen hevesen tiltakozott az ellen, hogy a Csokonai Színházban darabot csináljanak a szövegeiből, igaz, a későbbiekben megenyhült ez ügyben. Miután a férfi magunkra hagy, egy ismeretlen úr jelentkezik felolvasni. Most vesz részt először a túrán, árulja el, sajnálja, de könyvet nem tudott szerezni, évek óta nem kaphatóak antikváriumokban sem, ha pedig mégis előbukkan egy példány, azt aranyáron mérik. Ameddig a férfi kiválasztja a felolvasásra szánt szövegrészletet Az alkuból, egy hölgy elárulja, hogy másfél év után hívták vissza az egyik antikváriumból, végre sikerült beszerezniük az általa keresett Tar-kötetet.
A volt Moulin Rouge, azaz a Prémium Söröző (a Mester utca és a Böszörményi utca kereszteződésénél) tavaly ugyan kinyitott még a túra kedvéért, idén azonban nincs szerencsénk. Pár percre meg kell állni a bezárt ajtó előtt, hogy eldöntsük, mi legyen. Nem maradhat ki egyetlen állomás sem, legfőképpen azért nem, mert a résztvevők szomjasak és fáradtak. Javarészt idősekből áll a csoport. „Tiszta vegetatív vagyok” – kiált fel egy idős úr, feszült, de hamar megnyugodhat, a hajdani orosz laktanya területén található Focitanya Söröző vár minket.
A Focitanyában érezzük először, hogy milyen túrán is vagyunk. Mindenkinek nem jut ülőhely, vannak bent más vendégek is, de amint megtudják, hogy mi készülődik, összébb húzzák magukat. A pultosnő lenémítja a tévét, az emberek abbahagyják a beszélgetést, és egy utolsót kortyolnak az italukból. Csönd. A terem jobb sarkában álló cserépkályha előtt egy idős hölgy áll, lassan, kimérten olvas fel. Az Örökké című novella kíméletlen pontossággal tárja elénk a szegénységet. Az írás egyetlen napról szól, a kisgyerek, aki a történet elbeszélője is egyben, életkorából fakadó ártatlansággal szemléli mostoha környezetét és végzi embertelen feladatait. Ahogy a történetet hallgatom, rádöbbenek, hogy nem csak a gyermeki perspektíva és az elbeszélésből kirajzolódó környezet közti feszültség az, ami az olvasóra hat, hanem az a tény is, hogy az élettér, vagy, ha úgy tetszik, a sors, nem válogat. Aki ebbe születik és ilyen körülmények között fejlődik, az szükségképpen sérül. Nagy rátermettség, még nagyobb szerencse kell ahhoz, hogy valaki kitörjön.
A Dorottya évek óta zárva. Mivel a szó legszorosabb értelmében vett túráról van szó, az állomások közötti távolságot gyalog tesszük meg. Itt csak annyi időre áll meg a csoport, hogy bevárja a lassabb tempójú érdeklődőket, de a rend kedvéért a Kishegyesi és a Dorottya utca kereszteződésénél is volt felolvasás. Időközben többen is csatlakoznak hozzánk, így a Balszélsőbe (régebbi nevén Paksiba), az író törzshelyére már nagyobb létszámmal érkezünk.
A Balszélső mellett lakott Tar Sándor. Ma már kerítés van a négyemeletes háztömb előtt, a háznak csak egy része látszik a fáktól. Gondozott, parkszerű környezet – aligha találhatnánk alkalmasabb helyet egy szobornak. A sörözőben találkozunk az író egykori kollégájával, barátjával is, aki rendszeresen részt vesz a túrán, és minden évben elárul valamit régi ismerőséről. Most nem tud sokáig maradni, halaszthatatlan tennivalója akadt, de megígéri, hogy az Ádám Presszóban újra csatlakozik hozzánk. A felolvasók a Minden messze van című kisregénynek adnak hangot, a furulya a Micimackó dallamát játssza.
Az Ádám presszó az Éva Presszóval szemben található, az István utca és a Király utca sarkán. Azonban a lakótelepen átvágva páran betérünk a Lugasba, egy közbeeső állomásra, hogy újabb sörökkel öblítsük le az út fáradalmait. Így késve érkezünk a túra utolsó pontjára, ahol babgulyás és egy rövid, A mi utcánkból rögtönzött performansz vár minket.
Akárcsak Tar Sándor hajdani kollégájának, nekünk is halaszthatatlan tennivalóink vannak, így sajnos nem tudjuk megvárni őt. A jelenlévők közül többen is ismerték az írót, de az eddigi túrák gyakorlata szerint az ő szavait kísérte a legnagyobb figyelem. Gyalog megyünk vissza az Egyetem sugárútra, és közben egyre csak az jár a fejemben, amit ez a férfi a Balszélsőben mondott: „Sanyi mindent megtett azokért az emberekért, akiket szeretett, mindenét odaadta volna nekik. És soha nem árulta volna el a barátait. Ez is hozzátartozik az igazsághoz.”
XII. Tar-túra, Debrecen, városszerte, 2016. szeptember 24.
A fotókat Vigh Levente készítette.
