A felmenők vonásait kutatni magunkon önkéntelen és ösztönös gesztus, ugyanúgy, ahogy a származásunkat, a gyökereinket is tudni akarjuk. Az ember „megragadására”, egyedi és univerzális létezésére számtalan tudomány, például a genetika, humánetológia, pszichológia, szociobiológia stb. keresi a választ. Mindegyik a maga eszközrendszerével, saját terminológiájával kínál némi adalékot. Szőke Erika a képzőművészet nyelvén folytatja ezt a vizsgálódását, melynek vezérfonala a megragadhatatlan, csak nyomokban észlelhető elmúlás.
A Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeuma Az órát igazítsátok el című kiállításán az elmúlt évek termését láthatjuk. A felvidéki képzőművész munkásságában meghatározó a nagymama alakja. A III. Székelyföldi Grafikai Biennále fődíját is három, az ő elvesztését feldolgozó munkával nyerte el 2014-ben. Az elődökhöz való viszony, a születés, az emlékezés, az emléktárgy, az öregedés, a halál, az idő múlása a fő csomópontjai a mostani pozsonyi tárlatnak is, melynek darabjai ezek elválaszthatatlan összekapcsolódását, az „örök körforgás” kérdését boncolgatják.
A kiállítás felé haladva a lépcső alján egy kenyérvégre montírozott fotó látható befőttesüvegbe zárva. Egy ostoba „vicc” jut eszembe: „a befőtt teszi el a nagymamát”. A kenyérdarab tehát „örök emlék”, hamuban sült pogácsa az unokának. Aztán rózsaszínes háttérben tengerparti fotók, a mostari híd, a Big Ben. A lépcsőn felérve pedig hasonló képek nagyítva. Így már kivehető, hogy a rózsaszínes, redőzött háttér egy bőrfelület. És a képek ebbe íródtak bele. Ezek az Úton a nagyival és a Mami a tengernél című sorozatok, tudom meg a kiállításhoz készült, a kurátor, Csanda Máté által írt „rövid útmutatóból”. A tárgyleírásokként közölt tömör és érzékeny kurátori megjegyzések egyértelművé teszik, hogy az itt bemutatott 18 alkotás/installáció nagyon is összekapcsolódik, az elmélyült alkotói munka csúcspontjai ezek, melyek egyenként és egymás relációjában egyaránt figyelemreméltóak.
A munkák a személyes jelen és múlt egy-egy darabját vizsgálják, hogy az alkotó intim világát megnyitva szóljanak az én-mindenki viszony személyes történetéről. Az első terem alkotásai a szűkebb, egyenes ági rokonság témáját dolgozzák fel: a szülőkhöz és a nagymamához való viszony sokszor lírai, a hiánnyal és az elrejtéssel dolgozó darabjai ezek. A Kristályosodás című installáció a szülők házasság előtti levelezését rejti: az eredeti, kézzel írt leveleket Szőke összehajtotta és borax oldatba tette, mely kikristályosodva őrzi a sorok közti érzéseket az örökkévalóságnak. Az Elment I-III. a nagymama halálát dolgozza fel három kinagyított fotón, melyeken a nagymamához legszorosabban látható tárgyak láthatóak magárahagyottságukban. Egy ágy paplannal, mely még őrzi a test lenyomatát (talán a melegét is). Gyógyszerek, feszület, szemüveg. Az utolsó napok legtöbbet használt tárgyai.
A másik sarokban három generáció, három meztelen női felsőtest és egy adag kelt tészta (a Massza című sorozat darabjain), mely egyre lejjebb folyik az idősödő testekről, mintha annak metaforája lenne, ahogy a termékenység, az életadás és táplálás képessége fogy az idővel. Ugyanakkor a három hasonló színű és más-más korú bőrfelületen (is) megragadható genetikai örökség és a felületen nem megragadható örökség viszonyát is keresi az alkotó. S továbbmenve, a női testre, az élet továbbadásának a képességére is utal, melyet az egyre formátlanabb testek egymás mellé állításával, az idő múlásán keresztül mutat meg. A nagyanya-anya-lánya három generációnak a sajátosságait vizsgálja a fotómontázs technikáján keresztül a „párhuzamos jelenbe állítással” a Generációk együtt sorozat is.
A második terem kiszélesíti a származási kört „műrokonsági” szálak beemelésével. A művész gesztusa – mintha a „kicsi a világ” gondolatára játszana rá azzal –, hogy ismeretleneket állít egymás mellé, halványan utalva az emberiség óriási családfájára. Talált arcképekkel dolgozik Szőke: például négy ismeretlen fiatal fotóját montírozza fatáblára (Élő emlékek), a fa erezetét láttatni engedve. Ahogy a kurátor, Csanda írja: „talán annak jeléül is, hogy minden, ami testi és testbe zárattatott, csakis időben, az időbeliség és az időbe-vetettség horizontján nyer értelmet.” Vagy Európa-szerte talált fotók embereit vési emlékezetünkbe kenyérvégeken kiállítva. A Mémoire factory esetében pedig egy idegen lányról készült képet alapul véve a montázs technikájával teremt neki egy elképzelt életet: hamis, de lehetséges valóságot alkotva számára.
Szőke a tényleges családi történelmen keresztül beszél „a” történelemről is. Megrendítő darabja a kiállításnak a Szuvenír a háborúból című alkotás: egy vékonyan felszeletelt, de apró ragtapaszokkal mégis összeállított kenyér, mely rögtön megragadja a figyelmet. Az értelmezés a vallás, az Eukarisztiával való kapcsolatba állítás felé indul el. A műhöz tartozó leírásból kiderül: Szőke nagyapját a bergen-belseni haláltáborban pékként dolgoztatták, az általa sütött kenyeret a foglyok fogyasztották, ő maga azonban sosem ehetett belőle. Később tudta csak meg, hogy a kenyérben arzén volt, így (tudtán kívül) ő maga is közreműködött a láger zsidó foglyainak lassú és módszeres mérgezésében.
A kiállítás egy-egy darabja mintha egy-egy nekirugaszkodás lenne a személyes történelem, az öröklődés és személyes jelen megismerésén túl az emberek láthatatlan kapcsolódásának szétszálazására is. Szőke egyszerű anyaghasználatán (fa, fotópapír, borax oldat, üveg, kovász, víz, liszt, só) keresztül az emlékezés, emlékeztetés, az öröklődés, elmúlás, továbbadás kérdéseinek összetettsége tisztán artikulálódik. Feltehetően a jó arányérzékkel bíró kurátori közreműködésnek is köszönhető, hogy se több, se kevesebb nem lett Szőke Erika tárlata: egy elmélyült alkotói folyamat aktuális keresztmetszete, ami láthatóan életprojekt a művész esetében, szóval remélhető a folytatás.
Szőke Erika Az órát igazítsátok el című kiállítása Pozsonyban, a Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeumában látható 2016. szeptember 7. és október 5. között.
A borítófotót a szerző készítette.
