A minapi körúti robbantás okainak feltárásával kapcsolatban hamar felmerült egy olyan lehetséges magyarázat is, hogy a támadó „szerelemféltésből” (magyarul: a féltékenység agresszióvá átforduló cselekményéből), vagy valamiféle korábbi szerelmi kapcsolatból eredő bosszúból hozta működésbe a bombát, amikor a fiatal rendőrnő a gazdátlan csomag mellett elhaladt. Nekem ez a leginkább nyugtalanító magyarázat mind közül, amely persze látványosan háttérbe szorul a szintén félelmetes agresszióval összecsapó politikai diskurzusok mögött.
Azzal tökéletesen tisztában vagyok, hogy a szerelmi kapcsolatoknak vannak narratív mintái, van diskurzusa, van társadalmi és antropológiai funkciója stb., s ez mind változik szép lassan, korszakról korszakra vagy éppen generációról generációra. A kulturális emlékezet, az irodalom, a művészetek vagy éppen a tömegmédiumok által közvetített szerelmi történetek folyamatosan tematizálják, s néha szinte előíró módon uralják a szerelemről való gondolkodást és ítélkezést. Megerősítik például azt, hogy a szerelemben tágabbak a morális határok, így elfogadhatóbb a sötét oldal is: mintha a birtoklás, a féltékenység, az agresszió és a kiszolgáltatottság is megbocsátható lenne azért, amit cserébe kap a szerelmes. Hogy a körúti robbantó, amennyiben „szerelemféltett”, nem helyezte cselekedetét ebbe a történeti antropológiai kontextusba, abban biztos vagyok, tette azonban mindenképpen figyelmeztet arra, hogy milyen tragikus lehet cselekvéssé formálni a féltékenységet, s hogy mennyire abszurd tud lenni a bosszú. Némileg szomorú iróniával arra gondolok, kész csoda, hogy ennek az agressziónak és birtoklási vágynak a különböző művészeti ágakban történő transzponálása (néha: szublimálása) még nem vette el az emberek (és elsősorban a nők) kedvét a szerelemtől.
Első pillantásra semmi ilyesfajta tragikum nincs a Nagy Sándort ábrázoló, a napóleoni császárság szimulákrumától elbűvölt Jacques-Louis David festményén, aki egy idősebb Pliniustól hagyományozódó anekdotát fest meg. Témaválasztása nem kivételes, az 1600-as évek elejétől képtémaként is felbukkanó történet azonban inkább a 18–19. század fordulóján kap feltűnően sok megvalósítást. (Ennek az oka röviden: a Belvederei Apollón szobrának ismertsége és sajátos kultusza a neoklasszicizmus festészetében és szobrászatában, illetve a korszak művészetelméleti gondolkodása, amelyben kiemelt szerepet kapnak az antikvitásból hagyományozódó képzőművészeti anekdoták, többek között Apellész, Parrhasziosz és Zeuxisz személyéről és alkotásairól.) David képe azt a vitatott valóságtartalmú eseményt ábrázolja, amely során Nagy Sándor a festő Apellésznek felajánlja saját ágyasát (szerelmét, szeretőjét, asszonyát?), Pancastét, ugyanis a festő beleszeret a nőbe annak csodálatos szépsége miatt. (Lám, milyen önzetlenek az uralkodók.)
A kép először is nevetésre sarkall: Nagy Sándor (csak David verzióján egyébként) teljesen mezítelen, viszont sisakja a fején van, a köpeny csupán azért van átvetve a vállán, hogy ágyékát takarja. Testének ilyesfajta ábrázolása az akt eredendő műfaji szabályához igazodik – az embert mint olyat eszményi formaként kívánja ábrázolni –, ám ha történelmi személyként, hadvezérként, királyként emlékezünk rá, mégiscsak komikus, hogy mindössze a sisak jelöli személyét. David korában, a 19. század elején a képnek valószínűleg van egy metaszintje, amely magáról a festésről mint alkotói folyamatról szól: a képen tehát nem egyszerűen az Apellész-anekdota illusztrációját látjuk, hanem a férfifestőt, a (tökéletes felépítményű testtel rendelkező, a háború isteneként ábrázolt) férfi megrendelőt, a fiatal nőt mint modellt és a készülő alkotást, természet és művészet kapcsolatát. Ha viszont hozzárendelem az anekdotában olvasottakat ezekhez a képrétegekhez, végtelen keserűség támad bennem, mert a szerelemnek és a szexuális vágynak egy számomra félelmetes dimenziója nyílik meg a képben – ami a hellenisztikus kor sajátja lehetett –, s talán csak most veszem észre, ahogy a ruhátlan Pancaste mélységesen szégyenkezik (elpirul, eltakarni készül az arcát, elhúzódik), miközben a két férfi őt méregeti, s végül gazdát is cserél. A nyomozás végeredménye így hoz sokszor elégedettség helyett nem várt megrendülést.
Kiemelt kép: Jacques-Louis David: Apelles Painting Campaspe in the Presence of Alexander the Great
