Egy történész és egy oknyomozó újságíró közösen végzett kutatásáról, az ’56-os emlékezetről, az események egy ikonikus fotójáról és az e kép mögötti emberi sorsokról Balázs Eszter történészt kérdeztük.
KULTer.hu: Önök Phil Casoar újságíróval egy kutatópárost alkotnak 16 éve, mint Sherlock Holmes és Dr. Watson, ahogy az ankéton egy néző találóan elnevezte önöket. Mi az a közös pont, ami összekapcsolja az analizáló tudományos kutatót és az oknyomozó újságírót? Milyen közös és eltérő módszereket használnak egy kutatási-nyomozási téma felfejtésében?
Philnek rengeteg ötlete volt: olyan nyomokon is elindult, például egykori résztvevőkkel, szemtanúkkal készített interjúk alapján, amelyekkel kapcsolatban én általában szkeptikus(abb) voltam… de végül is jó pár dolog őt igazolta. Olyanra is akadt példa, amikor egy egyszerű félreértés vezetett komoly nyomra: a Franz Göess-szel való angol nyelvű telefonbeszélgetés során Phil úgy hallotta, Göess szerint a lány Ausztráliába ment, pedig a valóságban – ez utóbb derült ki épp a film forgatása során – Göess Ausztriát említett… és lőn, Jutka tényleg Ausztráliában telepedett le. Philnek nagyon jó megérzései vannak, nem riad vissza a töredékességtől, sőt, azt hiszem újságíróként ehhez is szokott hozzá, nagyon is élvezi azt, engem meg – történészként – inkább a totalitás megragadásának a reménye mozgat: minél több forrás alapján minél biztosabbra menni.
KULTer.hu: A forradalom arca – Egy pesti lány nyomában című dokumentumfilm záró inzertje szerint önök a film ötletmesterei. Kékesi Attila, a film rendezője, operatőre és vágója hogyan fejlesztette tovább a kép nyomozásának történetét? Jutka története tipikus vagy teljesen egyedi? A szabadság kiteljesítése vagy a szabadság elvesztése?
A magyar filmalap támogatta a film elkészítését, így Attilának és a filmnek köszönhető, hogy mindannyian eljutottunk Jutka nyomán Svájcba és Ausztráliába is, illetve, hogy Phil néhány napot tölthetett Olaszországban, hogy meginterjúvolja Mario de Biasit, amit Attila filmre vett.
Az egyediség kérdése mindig izgatja a közönséget: azt hiszem a legjobb válasz az, hogy Jutka egyediségében tipikus. Minden 56-os emigránsnak más-más sorsa lett, de vannak persze általánosnak mondható vonások is, mint az új környezethez való nehéz adaptáció – e tekintetben nem lehet biztosan megmondani, kinek lehetett nehezebb, az alulról jövőknek, mint Jutka, vagy például a régi középrétegnek. A Svájcban felnőtt Basilides Bálint elbeszéléséből tudjuk, az egykori polgári középosztály tagjai sokszor szintén nehezen viselték az új körülményeket; több olyan eset is volt, hogy a gyerekek felnőtté válásával az édesanya öngyilkos lett, ez lett az ő tragédiájuk is.
KULTer.hu: A Múzeum körúton október 30-án és a Paris Match 1956. november 10-ei számában Budapesti hősök címmel megjelent fénykép, majd az olasz Epocában 1956. november 11-én közölt, ugyanazon a napon készült hasonló fotó az életben maradt Jutkát menekültté, majd hőssé tette. Hány kép alakult ki valamikori forradalmár önmagáról saját nyilatkozatai, a fényképek és mások véleménye alapján az Ausztráliában meghalt családanyában?
Hogy benne milyen kép élt saját magáról, az csak az Ausztráliában elérhető családtagjai elbeszéléséből sejthető: ezek alapján leginkább az derül ki, szívesen állította be magát nem is annyira hősként, mintsem kemény amazonként, aki az 56-os harcok során komoly arcsebet kapott, és aki nem riadt vissza az öléstől sem. Úgy véljük, ennek minimális volt az esélye. Az általa megőrzött sajtókivágások mutatják, hogy büszke lehetett, és féltve őrizte a médiában ismertté vált fényképet is.
KULTer.hu: Lehetséges, hogy Julianna/Jutka egyre inkább elvesztette volna identitását a szabadságkeresés stációiban (falu, főváros, forradalom, Ausztria, Svájc, Ausztrália), olyannyira, hogy már halálában sem a szeretteihez akart tartozni, hanem az érzéketlen óceánhoz?
Nem hiszem, hogy erről lenne szó: az kétségtelen, hogy nagy utat járt be Tatárszentgyörgyről elindulva, akkor még egészen kisgyermek volt. Fiatalon (19 évesen) kellett elhagynia a hazáját és keresni egy újat, ezért nem hiszem, hogy igazán komoly válságokkal teli identitáskereséssel küszködött volna. Ausztráliában magyar emigránshoz ment férjhez, és az ottani magyar kolóniából kerültek ki a barátai is, ami mutatja, hogy az új nyelvhez, kultúrához nem lehetett könnyű alkalmazkodnia. Ugyanakkor látjuk, a hétköznapokban igenis sikerült – a lottónyereménynek köszönhetően is – az ausztrál középosztály életvitelét élnie: sátras kirándulások, tengeri hajóutak stb.
KULTer.hu: Az újabb kutatások szerint 90%-os bizonyossággal tudják, hogy ki volt a fegyvert tartó fiú. Tervezik-e a Boráros téri felkelő, Gyuri történetének a feltárását, hiszen az említett napon nem lehetett nem rájuk figyelni: kézen fogva jártak azon az útvonalon, ahol a fő események történtek.
Igen, nemcsak az amerikai Russ Melcher nevezetes képén tűnik fel a pár, hanem – tőle teljesen függetlenül – az olasz Mario De Biasi felvételein is. Phil ötletének köszönhetően forró nyomon vagyunk. Egyelőre többet nem mondhatok.
KULTer.hu: Az archívumok kutatásai során minden fotóhoz szabadon hozzáférhettek? Új, eddig nem kanonizált képet fedeztek-e fel? Csak hivatalos (fotóriporterek, propagandaanyag, szovjet titkosszolgálat) vagy amatőr képeket is használtak forrásul?
Az ÁBTL-ben (Állambiztonsági Szolgálati Történeti Levéltár) még a kutatás elején készségesen a rendelkezésünkre bocsátották az úgynevezett 56-os albumot, amely a nyugati magazinokban megjelent fotók képkivágásait tartalmazza, azzal a nyilvánvaló céllal (és represszív szándékkal), hogy beazonosíthatók legyenek a szereplők. Ebben az albumban az Epocában megjelent kép szerepel. A nyugati fotósok közül a legnagyobb meglepetés De Biasinál ért, akinek érintetlen 56-os negatívjait tudtuk előhívni, és az egyik képkockán megpillanthattuk Jutkát és Gyurit kéz a kézben – ami végre cáfolhatatlan bizonyíték volt arra, hogy szerelmes párt alkottak a forradalom napjaiban. Használtuk a Fortepan archívumának 500 amatőr fotóját. Spontán rögzítettségük, jó minőségük, nagyítható voltuk lehetővé tette, hogy bármilyen apró részletet észrevegyünk, de mégse találtunk Gyurira és Jutkára utaló jeleket.
KULTer.hu: Jean-Luc Godard A kis katona című filmjében a főhős szobájának falán is ott szerepel a kép. A francia kapcsolatot erősíti, hogy a film társproducere Jean-Pierre Jeunet lett, aki erősen támogatta a francia televíziós változat előkészítését. Azonban ez mind a mai napig nem készült el. Miért?
Amikor 2006-ban Ausztráliában jártunk Jutka rokonainál, még nem volt szó francia filmváltozatról, és ezért nem szereztük meg a családtagok beleegyezését ahhoz, hogy szerepeljenek egy esetleges francia produkcióban. A film ugyan elkészült, de mivel a családtagokkal megszűnt minden kapcsolatunk, egyelőre egy asztalfiókban hever Párizsban.
KULTer.hu: Viszont nagy sikert aratott a 2006-ban Párizsban megjelent, 300 képet és illusztrációt tartalmazó könyv, a Les Héros de Budapest. Esetleg azért, mert e vaskos munka ’56 új arcát mutatta be a francia olvasóközönségnek? Van-e esély a magyar változat megjelenésére 2016-ban?
Egy személyes történeten keresztül elbeszélni egy meghatározó történeti pillanatot mindig közönségvonzó erővel bír: különösen igaz lehet ez a francia közönség számára ma már egzotikusnak számító 56-os forradalom esetében. De a könyvünkben többről van szó (és a film is ezt emeli ki): a történeti múlttal kapcsolatos kutatás és nyomozás izgalmaiba, cikkcakkjaiba (olykor zsákutcáiba) kívántuk bevezetni az olvasót, hogy letehetetlen legyen számára a könyv, akárcsak egy jó krimi. Kiadónk már van, támogatás egyelőre még csak a Francia Intézettől érkezett a könyv fordítására, de reménykedünk benne, hogy tudunk pályázni további hazai támogatásokra is.
