Szorító
Összkomfort nélküli, egyedülállóknak ideális. Az ablak alatt egy omladozó kád és jó pár edény. Inkább bele se gondolok. Továbbkattintok a hirdetés következő képére. Tizenhat négyzetméteres minigarzon. Teljes körű felújítást igényel. A fotók tanúsága szerint az előző lakó ingóságait még el sem vitték. Ennyire sürgős, hogy már a kiköltözés előtt eladásra kínálják? A képeken ütött-kopott fehér csempe, a sötét bútorokon öreges csipketerítők. Vagy lehet, hogy a régi lakó elköltözött, csak már nem volt szüksége új lakásra?
Alagsori. Ha itt élnék, talán azt érezném, tömlöcbe zárom magam, miközben elfelejtem, hogy a kulcs nálam van. A járda szintjén elhelyezkedő rácsos ablak előtt egész nap nézhetném, ahogy férfi és női cipős lábak sietnek el felettem. Én pedig ott lennék a város szintje alatt. Vagy magam alatt. Csak pár millióra a boldogságtól? Pár évtized, és enyém az a pár négyzetméter.
A lakásnak nevezett romos helyiségben állva elmosolyodok az ingatlanközvetítő mondandóján. Hogy ne lássa, inkább elfordulok, mintha a mennyezeten éktelenkedő repedéseket akarnám szemügyre venni.
– Praktikusan felújítható – teszi hozzá, miközben a lepergő festéket mustrálom.
– Hosszú távú befektetésre alkalmas – pók mászik ki az egyik kilógó csőből.
– Kedvező akár fiatal pároknak is – folytatja, majd hirtelen felé fordulok:
– Köszönöm, inkább még gondolkozom rajta – mondom határozottan, mosolyomnak pedig már nyoma sincs.
Kinn a buszmegálló felé sétálva lépteim halkan kopognak az eső mosta macskaköveken, és néha megcsúszok rajtuk. Nehezemre esik beszívni a hűvös levegőt. Egy ideje enyhén szúr a mellkasom, olyan, mintha valami beszorult volna. Talán nem hasogat majd annyira, ha megpróbálok egyenletesen lélegezni.
A zajos utcán még jobban összekuszálódnak gondolataim, a zivatar velem együtt veri fel a járda porát. Sokat elmélkedem mostanában azon, vajon hol van az én szűkös világom közepe. Lehet, hogy ez az a hely, ahonnan származom, vagy ahol most lakom. Esetleg egy állandóan mozgásban lévő súlypontként hordozom magammal.
Mindig úgy képzeltem el, ha a világnak létezik közepe, egy város állhat ott, és annak is a középpontjában van egy magas lépcsőház. Ablakait égszínkék függönyök takarják, a hálószobák egy békés, zöld belső kertre néznek, ahol csend honol. Az épület magasra nyúlna, tetejéről akár a felhőket is elérném.
Megbecsülném ezt a menedéket. Ha ott laknék, ablakomból rálátnék a körülöttem lévő őrült város forgatagára, melynek azonban nem mernék részese lenni.
A világ közepén álló albérlet árát mindig a hónap tizenharmadik napján kérnék el, fizetni pedig az ördögnek kellene lelkem egy darabjával. Valószínűleg hamar kirúgnának, lelkem az évek során elaprózódott, olykor el-elhagytam darabjait. Otthagytam belőle a régi lakótelepen, ahol felnőttem, a teleírt naplókban, a napközis szerelmeknél, a szemináriumi jegyzetfüzetek margójára firkált álmokban, vagy a kétes döntések útkereszteződésnél.
Hangos pöfögéssel elhúz mellettem a busz, mely hirtelen visszaránt a jelenbe, és feleszmélek gondolataimból. Elkezdek futni a megálló felé, és még épp elérem. A jármű üres, egyedül utazom, senki sem hallja, ahogy még mindig zihálok a rohanástól.
Az albérletem félhomályos folyosójára érve automatikusan veszem elő a kulcsot. Halk kattanás kíséretében nyitom ki a zárat, eldobom a táskámat, és lehuppanok a kifakult kanapéra. Néha úgy ülök itt, mintha muszáj lenne, pedig nem is vagyok bezárva. És amikor megkérdezik tőlem, hol élek, úgy beszélek a városról, mintha ezen kívül nem is létezne számomra hely. Álombeli minilakások és kecsegtető ígéretek ide vagy oda, nem tervezek innen elmenni. Állandósult a helyzet, a bezártság érzése krónikusan feszíti a mellkasomat. Vagy ha egyszer mégis elköltözöm, talán majd az én bútoraim is rajta lesznek a kiadó szobám hirdetésén.
Borítófotó: 2.bp.blogspot
