letette a tollat,
arcát kezébe temette,
mintha a mozdulattól várná,
hogy újra erőt tud gyűjteni belőle.
erőt ahhoz, hogy folytassa.
még egy keveset,
talán az utolsó szót, vagy gondolatot,
mondogatta magának.
még csak annyit,
hogy a szavakon gördülő sorok
teljessé tehessék a történetet.
a könyöke alatt meggyűrődött papírra
meredt, s az állát támasztva
rájött: amit most ír,
az az ő története,
és abban ő a főszereplő.
sokan kerültek közel hozzá.
a múlt alakjai.
olyanok, akik megérintették,
akiket az élet odasodort mellé,
akik maradtak, vagy távoztak,
akikről tudta, már nem látja őket többé.
rájuk gondolt most,
miközben megrajzolta vonalaikat.
úgy, ahogy a szoba falára,
kaján módon női formát fest
az estben hunyorgó lámpa fénye,
hiába töri meg az útjába eső tárgy
színe a szürke képben.
(souvenirs)
elmosolyodott;
testéből kilépve látta, mi történik vele,
külső szemlélője lett önmagának.
miközben minden érzés eleven volt,
élettel és elmúlással teli.
szüksége volt rá.
a múlt megidézésére.
szüksége, hogy időnként visszatérjen
sorsa állomásaira,
mint óra mutatója az éjfélhez.
(retour)
várakozott.
türelme volt a múlthoz,
türelme a mában, türelme ahhoz,
hogy mindezt kivárja.
a gondolatok pedig tolongtak előre.
olykor tébolyultan, egymást felborítva,
úgy rajzoltak kusza képet az elmúlás terhére,
hogy az már nem bírt lépést tartani
a papír karcolatának magányával.
máskor ez mind alul maradt,
alul, a szavak és jelentések összeomlásában.
akkor az idő, lábat lógatva hagyta mindazt, amit ott talált.
(temps)
várakozott.
nézte, ahogy a töltőtoll hegyéről
apró cseppként aláhullt a tinta.
sötét golyóként egyensúlyozott tovább
a papír lapjára írva,
mintha várná, hogy életre keljen,
és saját rajzolata legyen önmagának.
belefestve a már eltelt idő hosszú, elnyűtt vonalát.
a tintakék világ gombolyagként maradt meg a lapon.
mozdulatlan feküdt a tollhegy alatt,
kacér szeretőként elnyúlva a betűk mögött feszülő pamlagon.
(patience)
felállt, odament az ablakhoz.
a padló megreccsent és méla morgással kísérte lépteit,
és a súly, az évek súlya; mint hosszú idő terhe, maradt a szobában.
porként, befedve az ott talált világot.
az ő világát.
(monde brisé)
nehezen mozdult meg alatta.
mégis, az utca esti hangulata
odavonzotta az ablakhoz.
belekapaszkodott annak zárjába,
miközben a beáramló levegő útját állta,
a betóduló hideg arcul vágta.
leterítette, körüljárva őt, bebujt a ruhája alá.
érezte, ahogy kibontja mellkasát,
majd testét remegésre készteti.
játék.
a huzat játéka.
elmosolyodott.
érezte az ölelés rideg és vékony karjait,
átjárta a testét, borzongatta őt.
eddig csak a magány tette ezt vele.
(temps solitaire)
az utcán álló villanyoszlop lassú fényével
próbált utat törni hozzá,
magával citálva az ablakon át beszüremlő világot.
nézte a fény esti játékát.
paradox világ, paradox kép,
mögötte a szoba homálya,
előtte az utca, rajzolatának
keskeny vonalával a mély.
remegett.
a hideg visszatoloncolta őt a szék felé,
útközben megállt a radiátor előtt,
annak bordái közé kezét becsúsztatva
próbált a kényszeredett melegségből
kapni egy keveset.
nem akart mást.
rég tudta, hogy az idő
az ő maga.
türelmesen szemlélte az őt körülvevő embereket.
ők adtak neki gondolatot.
gondolatot a múltjának, s teret a jelennek.
a melegtől lezsibbadt a keze, de nem bánta.
érezni akart.
érezni a fájdalmat,
tudni azt, hogy fájhat még valami.
valami, ami hozzá tartozott.
a falióra kattogása zökkentette ki.
megtörte a csend magányát,
ütemes jelzéssel adta tudtul,
várnia kell, hogy a hajnal koszos, szürke függönye
ráhúzódjon az ablak üvegére.
érezte, aznap este sem fog aludni.
akkor este többször tette meg ezt az utat
és ezt a mozdulatot.
hol leült és hevesen írt,
hol pedig az ablakon bámulva át,
mélán kereste fogódzóját a létnek.
arra gondolt, miközben a szavak papírra leltek,
hogy mindig ilyen volt az élete.
a hektikusság hű társa lett,
ahogy az lett a falióra ketyegése is.
ő pedig átváltozott lassan idővé.
beköltözve az óra házába.
türelme volt múlthoz,
türelme a jelenben,
türelme, hogy
jövőt formáljon.
türelme lett önmagához.
újra lejátszott jelenetek,
időnként eszébe jutottak emberek,
akiket a sors mellé sodort.
időnként felidézte a beszélgetéseket.
időnként nem tudta hogyan telt el az élete,
nem tudta mennyi idős volt,
akkor mit és miért tett.
volt, hogy várt valakit,
volt, hogy már nem.
volt, hogy szeretett volna,
és akadt, ki megkérdezte, miért nem.
érzelgős volt.
szentimentalizmusa fonta őt körbe,
az íróasztal lámpájának fényében
egyszerre látható lett számára mindaz,
ami az életén végigkísérte.
árnyként rajzolta meg annak vonalait.
bár az árnyék elmosódott volt,
kontúrjai életlenek,
ő szépnek látta
és egyetlennek.
az árnyék, a nő vonalát megfestve a falon,
kacérkodni kezdett vele.
hosszasan nézte, hogyan mozog
a képzelt test a remegő lámpafényben.
hosszasan, mint akit mindig is várt.
az árnyéknő feléje fordult és beszélt hozzá.
ahogy megszólalt, szájának árnyéka csókot festett a falra.
megtörve a szoba faláról lehulló vakolat magányát.
(sommeil)
arcát a kezébe temette,
mintha erőt akarna meríteni ebből a mozdulatból.
ahogy az árnyék fölé hajolt,
ujjait elhúzva a falról,
belenyúlt a tintakék foltba,
miközben csókját letette a papírra;
amit leírt, az idő rajzolata.
így értette meg, hogy az idő ő maga.
A borítófotót Áfra János készítette.