„Szia, Stefan vagyok, nagyon örvendek” – lépett oda és szólt hozzám szinte tökéletes magyarsággal a Bécsben élő, német származású Stefan Ludwig az Uránia emeletén, mikor az interjúra érkezett.
Stefan nagyon izgatott volt, hiszen aznap, a Szemrevaló Filmfesztivál keretében tartották új filmje, a sajókazai Dr. Ámbédkar buddhista gimnáziumról és a faluban élő roma kisebbségről szóló Mérges Buddha magyarországi premierjét. Teltházzal. Az izgalom ellenére Stefan egy jó hangulatú húsz perces beszélgetés keretében mesélt a témaválasztásról, a forgatás körülményeiről és úgy általában a filmkészítésről.
KULTer.hu: Meglepődtem, hogy magyar dokumentumfilmesek nem láttak lehetőséget ebben a témában. Te hogyan találtál rá az iskolára és a film szereplőire?
Tulajdonképpen semmiféle személyes kapcsolatom nem volt Magyarországgal a projekt előtt. 2011-ben, amikor éppen nyitott voltam új témák iránt és keresgéltem, rábukkantam egy újságcikkre a gyöngyöspatai eseményekről. Ezek olyan hírek voltak, amelyekről világszerte tudósítottak a lapok, így eljutottak Ausztriába is. Amikor tudomást szereztem róluk, nagyon kíváncsi lettem: hogy lehet az, hogy az országunk szomszédságában valakik furcsa egyenruhákban szervezetten bemasíroznak egy településre és megfélemlítik az ott élő kisebbséget? Ez volt tehát a kiindulópont, amiért elkezdett érdekelni az a környék.
KULTer.hu: És mi volt a következő lépés?
Ezt követően próbáltam valami különlegeset keresni, hiszen sok film szól a kelet-közép európai romákról általánosságban. Végül teljesen véletlenül találtam rá erre az iskolára, mely a buddhizmus és a roma iskoláztatás e sajátos kombinációja, ez pedig elvezetett János (Orsós János az iskola alapítója – a szerk.) élettörténetéhez. A sorsa igazán megérintett: az a hosszú út, ahogy kiharcolta magának, hogy tanulhasson, majd a diplomája megszerzése után továbbra is kívülállónak érezte magát, akit nem fogad be a magyar középosztály… Ezután pedig elutazott Indiába, hogy a buddhizmusban találjon rá önmagára és arra, amit igazán szeretne csinálni. Igazán nagyszerű történet.
KULTer.hu: Tehát János története volt a fő ok, amiért le akartad forgatni ezt a filmet?
Pontosan. Felhívtam Jánost, és onnan indult az egész. Ezt egy nagyon hosszú folyamat követte, amíg bebocsátást nyertem ebbe a közösségbe és megtaláltam a szereplőket.
KULTer.hu: Maga a forgatás is egy hosszabb folyamat volt: a film 2012-ben kezdődik és egészen 2015-ig követi a főszereplők, valamint az iskola sorsát. Pontosan hány forgatási napról beszélünk?
Összesen nagyjából 3-4 hónapot forgattunk, általában 10-15 napot töltöttem egyszerre Sajókazán, azért nem többet, mert ennyi idő alatt nagyon kimerültem. Aztán volt egy hosszabb időszak, amikor egyáltalán nem jártam a faluban, ez már a körülményes és hosszadalmas finanszírozási folyamat velejárója volt.
KULTer.hu: Mi volt a leghosszabb idő, amit az ottani közösségben töltöttél?
Talán három hét. Annál többet tényleg nem bírtam. Amikor filmet csinálsz, állandóan attól félsz, hogy éppen lemaradsz valamiről. (nevet) Szóval folyamatosan azon gondolkodsz, hogy „mi történik most körülöttem, hogyan tudnék erre reagálni, mit tudnék még csinálni”. Ráadásul nem volt pontosan eltervezett forgatási menetrendünk sem, csak egy listám olyan dolgokról, amiket szerettem volna látni, vagy beletenni a filmbe, de nem volt világos, hogy pontosan melyik részébe, illetve, hogy milyen sorrendben. Így tehát látogattuk a családokat, próbáltunk rájönni, hogy éppen mi történik, mi az, amit hagynak, hogy megörökítsünk, és mi az, amit nem, aztán ebből állt össze valahogy a végeredmény.
KULTer.hu: Mennyi időbe telt, amíg ez az elszigetelt roma közösség elfogadott téged és nyitottá váltak?
Ez egy állandó adok-kapok játék volt, de alapvetően nagyon ellentétes tapasztalataim voltak ezzel kapcsolatban. Ott volt például Amál (a roma falu egyik lakója, aki az iskola diákja is – a szerk.) és családja, akik nagyon nyitottak, közvetlenek és kedvesek voltak az első pillanattól kezdve, sőt, a kamera jelenléte sem zavarta őket. Ilyen szempontból a másik véglet Mónika (szintén az iskola tanulója, aki jogász végzettséget szeretett volna – a szerk.), aki nagyon sok időt töltött velünk, rengeteget beszélgettünk vele, de a család nem engedte, hogy a házukban forgassunk. Aztán persze akármikor megjelentem a romafalu közepén a kamerával, az mindig fennforgást eredményezett.
KULTer.hu: A film három főszereplőjéből kettőt, Amált és Mónikát már említetted, rajtuk kívül egy Feri nevű fiatalember sorsát is követhetjük. Hogyan választottad ki a három tanulót a főszerepekre?
Az egyik fontos kritérium volt, hogy olyan embereket találjunk, akik elfogadnak bennünket, ez pedig egyáltalán nem volt könnyű, tehát eléggé korlátozott volt a mozgásterünk. Ráadásul nem tudtunk pénzt ajánlani nekik, így folyamatosan szívességet kértünk tőlük, ez is nehezítő körülmény volt. Ezenkívül a véletlennek is nagy szerepe volt ebben a kiválasztási folyamatban. Például Feri a forgatás korai szakaszában körbevezetett bennünket a romák falujában, aztán eltűnt egy időre, majd hirtelen visszatért, és velünk maradt.
KULTer.hu: Úgy tűnik, a három kiemelt szereplő reprezentatív mintát szolgáltat egy ilyen közösségről.
Pontosan erre törekedtünk. Úgy gondolom, hogy ezek a szereplők bemutatják azokat a lehetséges utakat és sorsokat, amik az Ámbédkarban tanuló nehéz helyzetű fiatalokra várhatnak. Vannak, akik lemorzsolódnak, aztán van, aki eljut az érettségiig, majd a munkaerőpiacon ütközik komoly nehézségekbe. Ami szintén fontos, hogy végigkövetjük, ahogy ezek az emberek megváltoznak: nem feltétlenül úgy, hogy azonnal munkát találnak és meggazdagodnak, hanem a hozzáállásuk, a mentalitásuk változik. Itt van például Amál, aki a cigánysorról indulva előbb megcsináltatta a fogát, és ettől sokkal magabiztosabb lett, finomodott a stílusa, és egy egészen más nőként került Budapestre, ahol még egy színtársulatban is játszott.
KULTer.hu: Mik jelentették számodra a legnagyobb nehézséget a forgatás alatt?
Újra és újra el kellett érnünk, hogy nyugodtan tudjunk forgatni. A szereplőkkel kialakított bizalmi kapcsolatot folyamatosan ápolni kellett, és szintén nagyon nehéz volt, hogy a kamera jelenlétét elfogadják. Sokan azt mondták: „oké, jó fej vagy, de mégis miért akarsz állandóan filmezni?” Ez persze érthető, hiszen olyan helyzeteket vettünk filmre, amelyek szegénységről és nyomorról tudósítanak, és hát az emberek nem feltétlenül örülnek annak, hogy a nézők így láthatják őket. Abban sem vagyok biztos, hogy az összes szereplő boldog lesz, ha viszontlátja magát a filmben.
KULTer.hu: Tibor, az iskola egyik vezetője említi a filmben, hogy a magyar társadalom, különösen az ország északkeleti részén elképesztően megosztott, és van egy láthatatlan fal a romák és a magyarok között. Mit gondolsz, hogyan lehetne lerombolni ezt a falat?
Azt hiszem, az egyik módja a fal lerombolásának, amit János és Tibor csinálnak, azaz az oktatás. Ez az, amit a romák megtehetnek a gazdasági és társadalmi felzárkózás érdekében: tanulnak és remélhetőleg nem adják fel. A másik pedig, hogy az ezeken a településeken élőknek meg kellene találniuk a módját, hogy beszélgessenek a másik féllel, kapcsolatot teremtsenek egymással, és ezáltal próbálják feloldani a konfliktushelyzeteket. Úgy vélem, ez egy olyan lépés, amelyet nekik kellene megtenniük. Ez persze nagyon nehéz. Én nem vagyok az a fajta, aki ujjal mutogat a magyarokra és azt mondja, hogy „egytől egyig rasszisták vagytok”, és ha toleránsabbak lennétek, nem lennének problémák. Ez közel sem ennyire egyszerű. A kulcs tehát a kommunikáció. Lehetnének például rendszeres falugyűlések, ahol mindkét fél beszámolhatna az őket ért sérelmekről, és közösen megpróbálnának megoldást keresni ezekre.
KULTer.hu: Tehát úgy gondolod, hogy nyitottabbnak kellene lennie mindkét félnek a másik iránt?
Igen. De persze mindig könnyű okos tanácsokkal előállni… Azt gondolom, a teljes társadalom számára jobb lenne, ha a romákat sikerülne integrálni a társadalomba, és egyik fél sem adná fel ezt a célkitűzést, a romák pedig ezáltal úgy éreznék, hogy egyenrangú tagjai ennek a közösségnek.
KULTer.hu: Követed az aktuális magyar politikai tendenciákat? Mit gondolsz róluk?
Megfogadtam, hogy ha valaki ilyesmit kérdez tőlem, kitérő választ adok, mivel amikor forgattuk a filmet, akkor még közel sem volt napirenden például a menekültválság. Szóval nem igazán van komoly rálátásom arra, hogy éppen most mi történik a magyar politikában, és hogy az emberek mindezen folyamatokat hogyan élik meg.
KULTer.hu: Viszont ha nem a menekültválságot vesszük alapul, ott van az a jól látható tendencia, hogy a radikális jobboldali pártok erősödnek…
Igen, ez sajnos Ausztriában is így történik. Őszintén szólva jobban aggódom most Ausztriáért. (nevet)
KULTer.hu: Mit vársz a film magyar forgalmazásától?
Nagyon boldog vagyok, hogy a Mérges Buddha eljutott a magyar mozikba. Az itteni közönség nyilván sokkal többet tud erről a helyzetről, így a film megtekintése után biztosan érdekes viták, beszélgetések alakulnak majd. Nagy álmom azonban, hogy ez a film ne csak a balliberális értelmiségiekhez, az emberi jogok elszánt aktivistáihoz vagy a romabarát közösségekhez jusson el, hanem legalább néhányhoz abból a rengeteg emberből is, akik valahol a két oldal között vannak. Azaz nem rasszisták, nem gyűlölik a kisebbségeket, viszont nem tudnak eleget ezekről a közösségekről, éppen ezért előítéletek alakultak ki bennük, vagy egész egyszerűen felhagytak a reménnyel arra nézve, hogy ez a helyzet valaha normalizálódhat. Ezek az emberek tudnának azonosulni a film hőseivel, és hasznos lenne számukra, hogy a főszereplők szemszögéből lássák a dolgokat. Azt hiszem, ez már bőven elegendő siker lenne.
KULTer.hu: Mit gondolsz, a Mérges Buddha optimista vagy inkább pesszimista film?
Érdekes kérdés, többször tapasztaltam Ausztriában és itt Magyarországon is, hogy ugyanezt a filmet egyesek teljesen lehangolónak és negatív hangvételűnek, mások pedig abszolút életigenlőnek, motiválónak és optimistának titulálták. Ennek nagyon örülök, úgy gondolom, ez a minőség egyik jele, hogy ugyanaz az alkotás két különböző oldalról is értelmezhető és értékelhető. És a megtekintés után nincs vége a filmnek, lehet rajta gondolkodni, és felfedezni olyan érzéseket, benyomásokat, melyeket a vetítés alatt nem feltétlenül lehet érezni. Nagyon örülök, hogy sokan így látják ezt a filmet.
KULTer.hu: Általában több területen is dolgozol, ha a Mérges Buddhát vesszük, az írás-rendezésen túl hangmérnökként és operatőrként is szerepel a neved. Melyik terület számodra a legizgalmasabb?
Én eredetileg író-rendező vagyok, szóval ebben vagyok jó és ezt szeretem a legjobban. Ennél a filmnél sokszor kellett helytállnom operatőrként, mivel rengeteg helyzet adódott, amikor egyedül voltam a kamerával, így magamnak kellett ezt megoldanom, ehhez pedig kicsit tovább is kellett képeznem magam kamerakezelési ismeretekből. Viszont van néhány kép a filmben, amikre nagyon büszke vagyok, szóval talán nem ment ez olyan rosszul. (nevet) De alapvetően én egy író-rendező vagyok, sőt, inkább rendező, mint író, mivel nagyon élvezem azt a kommunikációs folyamatot, ami a rendezéssel jár.
KULTer.hu: És mi a helyzet a hangmérnöki pozícióval?
Ugyanaz, mint az operatőrködéssel. Kicsiben szerettem volna elkészíteni ezt a filmet, azt akartam, hogy legfeljebb 3 ember legyen jelen a forgatásokon: ebből egy voltam én, egy a német operatőröm, Thomas Beckmann (amikor épp ráért), továbbá egy magyar asszisztens, akit Dénes Zoltánnak hívnak. Tehát ahhoz, hogy nélkülözni tudjunk egy embert, nekem kellett a helyszíni hangfelvétellel bíbelődnöm. Amikor egyedül voltam a kamerával, akkor ezt a feladatot Zoltán oldotta meg, aki egyébként mellékállásban DJ, szóval nem volt nehéz beletanulnia ebbe a feladatkörbe.
KULTer.hu: Tehát sokszor és szívesen mozogtatok a filmkészítés különböző területei között?
Az volt az alapötlet, hogy nagyon kicsiben csináljuk meg, hogy ne legyen nagy, stilizált és feleslegesen monumentális a film. Ahhoz, hogy ezt tartani tudjuk, szükség volt erre a munkamódszerre.
KULTer.hu: Mik a terveid a jövőre nézve? Van jelenleg olyan téma, amelyből szívesen készítenél filmet?
Nos, ez egy kiváló lehetőség lenne arra, hogy bemutassam a következő tervem, de az a helyzet, hogy egyelőre nincs kilátásban új mozis projektem. Egyébként a televíziózásból élek, középhosszú dokumentumfilmeket készítek főként történelmi témában. Ezzel nem szeretnék felhagyni, mivel stabil jövedelmet biztosít, de nem mondok le a filmes ambícióimról sem. Remélem, hamarosan lesz még lehetőség egy ilyen szabad vállalkozásban kipróbálni magam.
KULTer.hu: Rövid játékfilmet is készítettél már korábban, vannak esetleg nagyjátékfilmes törekvéseid, érdekel a filmkészítésnek az a területe?
Ó, igen, nagyon is. Ez egy másik nagy álmom: hogy egész estés filmet forgathassak. Pontosabban, egy nagyjátékfilmet a lehető legkisebb anyagi, technikai és emberi ráfordítással: valami nagyon intim, főként a rögtönzésen alapuló filmet.
