„Baljós a menny felettem” – akár ezzel a verssorral is hirdethették volna a Nem tudhatom című, Radnóti és korunk alcímet viselő irodalmi estet, azaz a 45. Debreceni Irodalmi Napok programsorozatának egyik nyitó eseményét a szervezők.
A címadó, vagyis az egyik legismertebb Radnóti-vers, a Nem tudhatom mondanivalója a Dés András, Dés László, Fullajtár Andrea, Lukács Miklós és Mácsai Pál nevével fémjelzett produkcióban már csak a költeményben megfogalmazottakra igaz, hiszen az 1930-tól a költő haláláig, majd egészen korunk eseményeiig eljutó két órás est talán legfontosabb üzenete az, hogy Radnóti tudta, nagyon is pontosan tudta, milyen sors vár rá.
A „baljós menny” érzete a retrospektíve felépített, Radnóti feleségének, Gyarmati Fanninak az 1968-as naplóbejegyzésétől indított előadás első mondataitól világossá válik: „Mindent tudtál előre, iszonyatosan biztosan tudtad, mi következik” – hangzanak a hű feleséget (is) felidéző Fullajtár Andrea mondatai, hogy azután a továbbiakban a Mácsai Pál szavalta Radnóti-versek, a kortársak Fullajtár, Mácsai és Dés szájából elhangzó visszaemlékezései, de még a kordokumentumok is Radnótinak ezt a súlyos tudását, több mint egy évtizeden át magával és magán cipelt bizonyosságát támasszák alá.
Igen, a kordokumentumok is. A Ferencz Győző által kiválóan felépített előadás az eklektikát választja szervezőelvéül, ahol a versek, a költő és felesége naplóbejegyzései, az egymásnak írott leveleik, a barátok, írótársak visszaemlékezései mellett különböző politikai dokumentumok, a zsidóság sorsát meghatározó, „életterüket” egyre inkább szűkítő minisztériumi rendeletek is helyt kapnak, hogy azután egységes egésszé összeállva próbálják megértetni velünk a felfoghatatlant: ennek a zseniális költőnek a tragikus halálhoz vezető útját.
Az est dokumentumgazdagsága már önmagában biztosítéka lehetne az idei Debreceni Irodalmi Napok fő témájának, a sikernek: a legtöbb ember számára ismeretlen 1968-as naplóbejegyzés pusztán felvezetője annak a szintén kevesek által ismert, még az előzőnél is hátborzongatóbb 1946-os bejegyzésnek, amely a Radnóti-sír özvegy előtti feltárásáról szól, vagy annak az összes többi – az 1944-es év végső borzalmáig eljutó, az eseményeket pontosan ábrázoló – szövegnek, amelyeket Radnóti és a felesége felváltva, a legnagyobb versek (az esten felidézett Járkálj csak, halálraítélt, a Razglednicák, az Eclogák, az Októbervégi hexameterek stb.) szomszédságában írt egymásnak, egymásról. Ám miközben a két színművész szaval, naplót olvas vagy levelet idéz, a kivetítőn pedig a naplóbejegyzéseknek, a minisztériumi rendeleteknek, a kortársak visszaemlékezéseinek a dátumait követhetjük nyomon, vagyis azt, hogy hol járunk épp ebben a vészterhes időszakban, Dés László és két zenésztársa, Dés András és Lukács Miklós dallamai még szívbemarkolóbbá teszik a visszafordíthatatlan tragédia színészi eszközökkel történő érzékeltetését. Dés László szaxofonja, Dés András dobja, Lukács Miklós cimbalma hol külön-külön, hol együtt, de mindig a Radnóti életében és a magyar zsidóság sorsában bekövetkező újabb óriási fordulatokat követően hangzik fel, egyre drámaibb „húrokat pengetve”.
Hangsúlyozom, a magyar zsidóság sorsát érintő eseményeket is, hiszen a kivetítőre felvázolt, Mácsai által idézett minisztériumi rendeletek nem csak Radnóti sorsát pecsételték meg, s Radnóti sem csak a maga sorsát siratta. A költő hitsorsosai iránti aggodalmát tükrözi, hogy a zsidók házasulási vagy tanulási jogát korlátozó törvénycikkek, 1944-ben a zsidó írók betiltásáról szóló rendelet, majd a sárga csillag felvarrásának kötelezővé tétele, illetve Hitlernek a művészetről alkotott felfogása szomszédságában Mácsai szájából azt a Radnóti-elmélkedést is halljuk, amelyben kifejti, hogy miért nem volt soha a polcán Nyírő Józseftől egyetlen mű sem, attól a Nyírőtől, aki részt vett 1941-ben a III. Birodalom weimari költőnapján. Miközben – s ez is egy nagyon fontos üzenete az estnek – Radnóti legalább annyira féltette a magyarokat, Magyarországot is. Vas István visszaemlékezéseiből tudjuk meg, hogy miközben hét évig a zsidóságukról vitatkoztak, Radnóti úgy lett vértanúja az eseményeknek, hogy soha nem érzete magát zsidónak. A magyarsága, sőt, az európaisága fontosabb volt ennél, ezt tükrözi az az 1939-es, párizsi naplóbejegyzése, amely a II. világháború egész Európára, így Magyarországra is veszélyt hozó mivoltáról értekezik.
S hogy miért Radnóti és korunk az est alcíme? A produkciót nézve erre is hamar fény derül. Az alkotók nagyon finoman érzékeltetik velünk, mindenféle tolakodó, szájbarágós, didaktikus módszerektől mentesen láttatják azokat a 2013-as eseményeket, amelyek egy fővárosi felsőoktatási intézményben, vagy egy megyeszékhelyen történtek, s amelyek a zsidók elleni, ma is fennálló ellenszenvről tanúskodnak. Mintha a Radnóti-kor- és sorstárs Fenyő László az esten a zenészek által előadott költeményének egy mondata a 21. századra is igaz volna – sajnos: „A korszellem szagtalan, sunyi gáz”.
Nem tudhatom – Radnóti és korunk, Debrecen, Kölcsey Központ, 2016. november 14.
A fotókat C. Kiss Ilona készítette.
