szivárgó
ebben a faluban sosem vagyok egyedül. reggel
az ő kakasukkal ébredek. délután az ő kertjüktől hangos
a szobám, hamisan énekelnek, fülembe ropog a tüzelő,
valaki gitáron kísér. este a kocsma felől csörömpölést,
alkoholgőzt, anyázást lökdös a szél, belekap a kötélen
száradó ágyneműbe, a teraszról figyelem. tehénbőgést,
tószagot, kifakult fejkendőket képzelek, légzésem
elvegyül a zajban, tompán koppan a dió.
a sarki virágosnál leoltják a villanyt. a városba vezető úton
megmarad a szmog. ebben a faluban félóránként jár
a huszonkettes, és óránként az egyes. elrobogó
tehervonat zavar fel, a vagonok között átvillannak távoli
szocreál naplementék – kilátó, kocsmapult, hegyláb. az idő
csak dolgozik, ahogy a mészkövet oldja a szivárgó karsztvíz.
a főteret átépítették, és anyámnak új edénykészlete van.
régen képes volt olyan vékonyan kenni a nutellát,
hogy tökéletesen élvezhetetlen legyen. most a kezeléstől
csalnak az érzékei, pedig ő igazán szerette a kenyér ízét.
kettőbé
szokás szerint késve lépett a terembe. letett
egy köcsögöt az asztalra, leült, ráncos kézfejére
támasztotta állát, és gondolkodott. nem kérdeztünk,
esetlenül igyekeztünk leképezni a látványt.
néhányan közelebb mentek a székükkel, mások
ötödölőztek, köpőcsöveztek, szendvicset dobáltak.
húsz perc után körbejárt. az enyémet különösen
dicsérte, csak hiányolta az igazán mély tónusokat,
úgyhogy belerondított. vastagon belesatírozott.
nem tetszett. aztán mégis, még mindig nem tudom
biztosan, pedig minden szortírozáskor néztem
egy darabig az összefirkált füzetek, értéktelen kacatok
között, szőnyegen ülve, és egyre nőttek a kupacok.
máskor szoborfejet hozott. letörölte a matekpéldákat,
a beszűrődő fényben kavargó krétapor megtapadt
hajszálain. én őt rajzoltam. a boldogság barázdáit
vastagon homlokába satíroztam a kettőbés ceruzával,
mert mindig hiányolta az igazán mély tónusokat.
otthon lefújtam hajlakkal, hogy sokáig éljen.
Borítófotó: Pexels
