Déjà vu érzés fog el, ahogy a fekete vásznon színes flitter kezd aláhullani, majd megjelenik a cím: Nocturnal Animals (Éjszakai ragadozók). Ez a film minden, ami Nicolas Winding Refn Neon démona lenni szeretett volna – egy rideg eleganciájú mestermű a gyönyörű testekben lakozó rút lelkekről.
Magyarországon inkább a divattal, mintsem a filmmel forrt össze Tom Ford neve, rendezői bemutatkozása (Egy egyedülálló férfi) némi késéssel és mindössze televízióban volt látható itthon. A film Oscar-jelölésig jutott, sokáig mégis úgy tűnt, hogy Ford az egyszeri kaland után visszatért eredeti szakmájához. Most néhány év szünet után újra bejelentkezett Hollywoodba, méghozzá egy thrillerrel, ami olyan klasszisok legjobb pillanatait idézi meg, mint Alfred Hitchcock, vagy a fiatalabb generációból Nicolas Winding Refn. Utóbbit túl is szárnyalja, és nem egy, hanem rögtön három (vagy inkább két és fél) történetet mesél, amelyek persze szorosan összekapcsolódnak.
Filmje Austin Wright 1993-ban kiadott Tony and Susan című regényén alapul, főhőse a felső tízezerbeli galériatulajdonos, Susan. Tökéletesnek látszó, de végtelenül üres életét exférje feltűnése forgatja fel, aki új regényének kéziratát küldi el hozzá. A lebilincselő történet főszereplői kísértetiesen emlékeztetik volt házasságára, ráadásul Edward neki ajánlja könyvét. A sötét, erőszakos szöveg a véres lófej szofisztikáltabb változataként is megállná a helyét, így a valós és fiktív események előrehaladtával percről perce jobban fúrja az oldalunkat a kíváncsiság, vajon mit tehetett a nő, amivel ennyire magára haragította exét?
Az Éjszakai ragadozók könnyedén lehetett volna erotikus thriller (ahogy azt néhány előzetes híradás sugallta is), de Ford már az első jelenetben figyelmeztet, hogy rossz helyen járunk, ha olcsó szórakozásra vágyunk. Nem mintha nem kapnánk vért és meztelenséget, amelyek a profitmaximalizáló hollywoodi produkciók kötelező elemei, csak közel sem abban a formában (és mértékben), ahogy azt megszokhattuk. A stúdiófilmeknek kijelölt sárga köves útról letérve Ford nem önkényes nemi szerv villantásokkal és dekoratív színésznők tárgyiasításával akarja kiszolgálni a közönség voyeurizmusát, nála a dizájner holmik alól kivillanó porcelánbőr hagy teret az arra fogékony néző fantáziájának.
Művészetben, természetben, emberekben is elsősorban a szépséget akarja megmutatni, és azt a felszínességet, amivel ezt „nem a legfontosabb, hanem az egyetlen fontos” értéknek tartjuk. Az Éjszakai ragadozókban többször is tudtunkra adja, hogy nála nem a merészség szab határt az ábrázolás mikéntjének, hanem a jó ízlés. A meztelenség, a B kategóriás horrorokból ismert jumpscare és a szétroncsolt testrészek egyaránt szerepelnek repertoárjában, de nem ragad meg a hatásvadászatnál, annál sokkal kifinomultabb eszközökkel is képes fenntartani érdeklődésünket.
A rendező már első filmjével is nagyot dobott, rögtön két kiemelkedően tehetséges színészt sikerült megnyernie a főszerepekre (Colin Firth és Julianne Moore), és ebből ezúttal sem adott alább. Amy Adams az arisztokrata jégkirálynő Susan, akiről lassanként töredezik le a külvilág számára gondosan felépített páncél; Jake Gyllenhaal pedig egyszerre több karakter, köztük a pacifista papucsférj, majd később a bűntudattól őrjöngő, kisemmizett Tony bőrébe bújik. Adams valódi és Gyllenhaal fiktív karakterének történetén kívül van egy harmadik, flashback szál is, amiben a volt házasok, Susan és Edward kapcsolatának kezdetét és végét ismerjük meg. Itt lepleződnek le igazán a gazdag királylány és a szabadszellemű vidéki fiú ellentétes jellemvonásai, amelyek végül a szakításukhoz is fognak vezetni. Susan jellegtelenül kínlódó figurája ezekben a jelenetben telik meg élettel, kislányos bájjal és daccal. Anyja intését – miszerint évek múlva visszasírja majd a gazdagok gondtalan életét – figyelmen kívül hagyva omlik az akkor még ambiciózus Edward karjaiba, majd a jóslatnak megfelelően töri össze később a férfit meggondolatlanságával.
Ford jó színészekből ismét a legjobbat hozza ki, főszereplői egyaránt életük egyik legjobb alakítását nyújtják. Mellettük emlékezetes az igazság – nem mindig törvényes keretek között dolgozó – láncdohányos bajnokát játszó Michael Shannon nyomozója és a bicskanyitogatóan pimasz Aaron Taylor-Johnson is, aki brit gyökerei ellenére kifogástalan déli akcentust produkál, amikor két szárnysegédjével leszorítja az útról a regénybéli család vörös hajú nőket nagy mennyiségben tartalmazó (Isla Fisher és Ellie Bamber) autóját. Néhány pillanatra – lila öltönyös rezonőrként – feltűnik a mindig csodás Michael Sheen is, aki egy szemétkultúráról folytatott értekezés közben így fogalmazza meg Ford ars poeticáját: „Élvezd ki a világunk abszurditását. Hidd el, a mi világunk sokkal kevésbé fájdalmas, mint a való világ.”
A házaspár múltja és a regény cselekménye természetesen megfeleltethetőek egymásnak, Ford még vizuálisan is eljátszik a Susan és Tony karaktere közti párhuzamokkal, de az egyezések nem annyira nyilvánvalóak, hogy idő előtt kitaláljuk a nő bűnét – és érdekes módon pont ez a film leggyengébb láncszeme. A hosszadalmas felvezetés alapján valami rettenetes titokra számítunk, maga Susan állítja, hogy anno brutális módon hagyta el Edwardot, de a titok drasztikussága végül alulmúlja elvárásainkat. Kétségkívül nem szép dolog, amit a nő a múltban tett, de a 21. században térdig gázolva már távolról sem főbenjáró az a bűn, amit húsz különtöltött év után is a volt kedves szemére kellene vetni. Bár a csattanó sok kérdésünk megválaszolja, valójában nem a film csúcspontja, az elő- és utójáték is több izgalmat tartogat nála – valahogy úgy, ahogy David Cronenberg írja Konzum című regényében: „Érdes, rekedtes, érzéki, angolsága hibátlan, egyszerre játékos és halálpontos.”
Éjszakai ragadozók (Nocturnal Animals), 2016. Rendezte: Tom Ford. Írta: Austin Wright regényéből Tom Ford. Szereplők: Amy Adams, Jake Gyllenhaal, Michael Shannon, Aaron Taylor-Johnson, Isla Fisher, Karl Glusman, Armie Hammer. Forgalmazza: UIP-Duna Film.
