Aki főz, tudja: az összetevők helyes megválasztása fél siker. Indrek Hargla gazdag éléskamrából dolgozik: Melchior-regényeinek világát matrózok, kocsmárosok, egymással vetélkedő lovag- és szerzetesrendek, ügybuzgó városbírók, szerzetesek és csavargók, gyógyítók és javasasszonyok, koldusok és kurvák, „esküdtek, katonák, toronyparancsnokok, céhtagok, városi tisztségviselők és sokan mások” (186.) népesítik be.
Az észt alkotó ráadásul olyan korban és helyszínen mozgatja ezt a sokrétű, gazdag szereplőgárdát, amely önmagában is garancia az izgalmakra: a XV. század elejének Hanza-városként épülő-szépülő Tallinjában, amely a határvidékek iskolapéldája lehetett volna. Messze földről vonzotta a bevándorlókat – és persze a hódítókat is –, és bár Skandinávia királyságai is az érdekszférájukba tartozónak tekintették, kereskedelmének jelentős része már akkor is az Oroszországba irányuló kivitelre, valamint prémbehozatalra épült. Mindemellett Tallinban, a Melchior-történetek idejére, az észt szó kiszorult a szegényebb városnegyedek kocsmái, viskói és kuplerájai közé, és kétségkívül hátrányosan befolyásolta a társadalmi helyzetet, ha valaki „nem német származású” volt. A számtalanszor bevált alap és a bőkezűen válogatott összetevők tehát adottak. Lássuk, mit főz ki mindebből boszrokánykonyhájában a legnépszerűbb kortárs észt szerzőként számon tartott regényíró, Indrek Hargla.
Hargla Melchior-regényeinek sokszínű kaleidoszkópjában végeredményben egyetlen szereplő, a regénycímekben is mindig megjelenő patikus alakja segíti eligazodni az olvasót. Ezekben a könyvekben Dante Vergiliusának jó kedélyű rokonaként száll alá Melchior Wakenstede a középkori Tallin pompás világa mélyén rejtőző sötét bugyrokba, és miközben egy-egy bűneset rejtélyét próbálja pengeéles logikával felderíteni, az olvasót is végigkalauzolja az észt főváros hatszáz évvel ezelőtti változatán. Melchior ráadásul nem kimért, távolságtartó detektív, mint angliai párja, Sherlock Holmes, hanem a város egyetlen patikusaként – s persze közkedvelt fűszeres gyógylikőrjének is köszönhetően – népszerű közszereplő, aki a nyomozás részeként olykor szaunai pletykákra hagyatkozik, máskor a nyilvánosház madamját faggatja, gyakran pedig a kocsmában sörözve igyekszik hasznos információmorzsákat gyűjteni, és attól sem riad vissza, hogy egy-egy jó tippért matuzsálemi korú szerzeteseket itasson le. Mindemellett Columbo feleségével ellentétben Melchior hitvese nem csupán az említés szintjén szerepel a könyvekben, hanem inspirálója, s néhol aktív részese is a nyomozásnak, sőt: egy alkalommal egy hajdani bűnös kapcsolatról szóló pletyka részleteit felelevenítve olyannyira beleéli magát az elmondottakba, hogy elbeszélése végére az ágyban köt ki a patikussal.
S hogy egy szépen prosperáló, családos farmakológus, legyen észjárása mégoly szapora is, ugyan s vajon miért ártja bele magát újra meg újra valamely borzalmas bűneset felgöngyölítésébe? Hargla ezt is megmagyarázza, a Wakenstede család férfitagjait sújtó átok történetével, amely visszatérő motívuma a Melchior-regényeknek, és lassan, lépésről lépésre bontakozik ki az előzmények ismerete nélkül, önállóan is maradéktalanul élvezhető kötetek során, s amely rendre ellenállhatatlan erővel sújt le a patikusra, ha az az emberi gonoszság rettentő példáinak lesz tanújává, például így: „Érezte, hogy sikítani és üvölteni akar, dühöngve venni föl a küzdelmet a világ összes fájdalmával és lelki gyötrelmével; érezte, hogy nem tud értelmének tovább parancsolni, valahonnét betörtek oda a démonok, akik rést hasítottak lelke védőburkán, és őrülettel, tébollyal és határtalan haraggal árasztották azt el.” (130.)
Van tehát egy színes, eleven, dinamikus szereplők által benépesített világ, valamint egy szerethető, hús-vér főszereplő, akinek szűkebb környezete is tevékeny részt vállal a cselekményben, mindemellett nem vagyunk híján egy nagyobb, regényeken átívelő titoknak sem, amely lassan bontakoztat ki egy, a Melchior-saga egészén átnyúló metatörténetet. Mindez elegendő biztosíték ahhoz, hogy működjék egy regénysorozat.
Azonban Hargla elég bátor szerző ahhoz, hogy emelje a tétet, és minden regényben írói komfortzónáján kívül merészkedjen. A jól működő alapreceptet ugyanis az író minden Melchior-történetben újabb fűszerekkel teszi egyedivé. Míg a sorozat első, Melchior, a patikárius és a Szent Olaf-templom rejtélye című kötetéről írva a recenzensek annak alapos és érzékletes, már-már „országimázs-építő”, világteremtő erejét emelték ki, addig a három magyarul is hozzáférhető kötet legutóbbika, a Melchior és a hóhér lánya kétségkívül a politikai intrikák ábrázolásával, valamint – akárha Umberto Ecót ekhózná – a történet szövedékében elrejtett bőséges kultúr- és társadalomtörténeti tudásanyaggal különbözteti meg magát a sorozat többi darabjától. Az észt eredetiben azóta már hatkötetessé bővült, magyarul egyelőre trilógiaként hozzáférhető történelmi krimisorozat középső darabja pedig nyilvánvalóan az észt író tisztelgése a gótikus rémregények előtt.
A Melchior és a Kerekeskút utca lidérce három egymást szaporán követő halálesettel indul, melyek áldozataiban, a toronyőrben, a kurtizánban és a kétes tehetségű flamand festőben semmi közös nincs, attól eltekintve, hogy haláluk előtt mindannyian arról beszéltek: szellemet láttak. Bizonyára nem esünk a spoilerezés vétkébe, ha annyit elárulunk, hogy a furfangos patikus által lefülelt gyilkos nem kísértet, hanem hús-vér ember – azonban ennél szót se többet, hadd fedezze fel az olvasó Melchior nyomozásának tanújaként önmaga ezt a borzalmas titkokkal teli, már-már az Üvöltő szeleket idézően mitikus szenvedélyektől áthatott világot, amelynek szereplőit évtizedeken át hízó bosszúvágy, az embert szörnyeteggé változtatni képes terhű gyász, magát vallási elragadtatottságnak álcázó szadomazochisztikus hajlamok, valamint hivatásukkal és fogadalmaikkal összeegyeztethetetlen szexuális gerjedelem kísért a történet – és olykor a Kerekeskút utca – felszíne alatt.
Aki pedig csupán a krimiolvasás logikai játékát keresve venné a kezébe a második Melchior-regényt, annak sem kell csalódnia. Hargla ugyanis remek érzékkel vegyíti a gyilkos leleplezésében később kulcsszerepet játszó motívumokat az olvasót tévútra csábító információcsalikkal, úgyhogy Melchiorhoz hasonlatos logikai géniusznak kell lennie annak, aki képes jó előre megjósolni a regényzárlatot, bár mindvégig úgy érezhetjük, a Kerekeskút lidérce ott van tőlünk karnyújtásnyira.
A regény egy pontján a patikus gyógylikőrjének hála a vesperásra kapatosan visszaérkező Ludovicus testvért meglátva Hinricus, a kolostor elöljárója ekképp bosszankodik: „Melchior a boszorkányfőzeteivel elvarázsolta.” (177.) Reméljük, hogy a remekül megformált mondatokkal, eleven természetességgel gördülő magyar változatot jegyző Rácz Nórának hála hamarosan az eddig hozzáférhető három fogáson túl belekóstolhatunk abba a varázsfőzetbe is, amely a Melchior-receptet újabb és újabb fűszerekkel tovább-bolondító Indrik Hargla írói boszorkánykonyhájából kikerül.
Indrek Hargla: Melchior és a Kerekeskút utca lidérce, fordította Rácz Nóra, Metropolis Media Group Kft., Budapest, 2015.
