Érkezik a leves. A pincér kérdezi, kié lesz a borsó, kié a gulyás. Pont fordítva, mint ahogy emlékezett rá.
Dél van, enni kellene valamit. Úgy beszéltük meg, hogy a Piac utcán találkozunk. Több hely közül kettőt szúrtunk ki, bármelyik jó lehet. Az egyik inkább magyaros, a másik nem annyira. Elég hideg van, a szél is fúj, azt választjuk első körben, ami közelebb van, bár hamar kiderül, hogy oda hiába megyünk. Olyan tömeg van, hogy esélyünk sem lesz szabad asztalt találni. Ismerős viszont akad. A. pont a bejárattal szemben ebédel, integet, mutatja az ujjaival, hogy majd telefonálunk. Meg ott van I. is, aki háttal ül, de mintha megérezné a jelenlétünket, megfordul, s kicsit csodálkozó tekintettel, hogy B.-vel itt és nem Budapesten találkozik, int egy hervadt hellót.
Itt nincsenek extrém távolságok, ez nem a tajga, nem a tundra, átballagunk a másik helyre. Jön a pincér, régen azt mondták volna, snájdig gyerek, ma úgy jellemeznénk, egykor rendesen kigyúrt, mára kissé elpuhult csávó, mutatja, hol találunk kisebb asztalt, amit nem 8-10 főre terítettek. Itt is van ismerős, G., aki ügyvéd, s vagy a feleségével, vagy a kolléganőjével üldögél mögöttünk. Jó étvágyat, mondom, viszont, biccent, s kanalaz tovább.
Leülünk, nézzük a menüt. Jön a pincér, felveszi a rendelést. Mi meg dumálunk, mert bár nem munkaebéd ez, de van pár téma, amit muszáj kivesézni. Politika, nők, foci, ezek a fő területek, legfeljebb a sorrend és a hangsúlyok változhatnak.
Érkezik a leves. A pincér kérdezi, kié lesz a borsó, kié a gulyás. Pont fordítva, mint ahogy emlékezett rá. B. megkérdezi, kenyeret kérhet-e. Sajnos, nincs kenyér, mondja a pincér. Nem hoztak a pékek, valami ilyesmit magyaráz. S mielőtt erre bármit is szólhatnánk, távozik. Pedig lenne mit mondani. Mert Szindbád korában egy magafajta felszolgáló valószínűleg úgy reagált volna, hogy semmi gond, milyet szeretne az úr, van itt a közelben egy kisbolt, rögtön átfutunk érte. S megcselekedné, amit megkövetel a szakma becsülete. Gyanítom, ezek közül ezt a pincért egyik sem hozná különösebben lázba. Sem Szindbád (az valami légiós a Lokiban?), sem a szakma (én csak a TB miatt melózok itt).
Közben új vendégek érkeznek. Az elegáns öregúr talán nyolcvan lehet, zakót és nyakkendőt visel. Partnere sem látszik fiatalabbnak, és úgy hallom, franciául beszél. Az idős férfi lesegíti a hölgyről a kabátot, szétnéz, de mert nem lát a közelben fogast, ráteríti a mellette lévő székre. Aztán leveszi a saját kabátját, ami nem is olyan egyszerű mutatvány ebben a korban, itt pedig nem ér rá egyetlen pincér sem, hogy észrevegye, ide kellene ugrani, s kérdezni, ugyan mit segíthetnének. Inkább kivárja a mi erőtől duzzadó, kigyúrt felszolgálónk is, hogy az öreg helyet foglaljon, s akkor odasündörög, mit hozhat. Az öreg nézi, mi a menü, s fordít a hölgynek. Másik köretet kaphatnánk ehelyett, néz a pincérre, aki kora szerint az unokája lehetne. A válasz már-már felháborodott, kissé gőgös, némileg túljátszott nem. Ez így van kitalálva, teszi hozzá a pincér, amivel csöppet sem javít a helyzeten. Elég nagy étterem ez, kizárt, hogy ne akadna még két kanál rizs vagy főtt krumpli a konyhán, hogy azt mondhassa ez a lomha pincér a vendégnek, igen, uram, megnézem, mit tehetek önökért.
Hogy ízlik, nézek a barátomra, aki csak turkálja a tányérban a második fogást. Hát – mondja. S itt be is fejezi a mondatot.
Én fizetek, jelzem. Intek, jön a pincér, összeszedi a tányérokat. Míg öltözünk, B. nem állja meg szó nélkül, s odaveti neki, nem szerencsés előállni azzal, hogy nincs kenyér, mert itt a szomszédban egy bolt, nemigen lehet száz méternél messzebb… A pincér üres tekintettel bámul maga elé. Nem is érti, nem is érdekli az ilyen faszság – ezt üzeni a metakommunikáció eszközeivel.
Tévedsz, mondom a barátomnak, amikor kilépünk. Maximum harminc méter. S nekem van igazam. De ezzel semmivel nem vagyunk előrébb.
Borítófotó: Rsh
