Ha a Whiplash után bárkinek kétségei maradtak volna Damien Chazelle rendezői kvalitásait illetően, a Kalifornia álommal végleg félreteheti őket. Ez itt a filmkészítés magasiskolája, fiatalos lendületű főhajtás Hollywood aranykora előtt.
A Kaliforniai álom a szeptemberben rendezett Velencei Filmfesztivál nyitófilmjeként debütált, és atomvillanásként söpört végig a Lidón. Az Arany Oroszlán egyik legnagyobb esélyesének tartották, végül „csak” a legjobb színésznőnek választott Emma Stone-t tüntették ki alakításáért. A bemutató óta mindenki ódákat zeng a filmről, a téli díjszezon egyik legnagyobb kedvencévé lépett elő – ez egyszer abszolút jogosan. A mindössze 31 éves Damien Chazelle a kevésbé ismert 2009-es rendezői bemutatkozása (Guy and Madeline on a Park Bench), illetve a Whiplash után újabb hibátlan filmet tett le az asztalra, s közben még arra is volt ideje, hogy közreműködjön a szintén briliáns Cloverfield Lane 10. forgatókönyvének írásában. Szerencsére a siker nem szállt a fejébe, és újult erővel kanyarodott rá egy egészen más műfajra. Sikeres musical 2016-ban? Kihívás elfogadva!
Adott két ambiciózus fiatal, akik az amerikai álom megvalósításán munkálkodnak. Sebastian (Ryan Gosling) jazz-zongorista, minden vágya egy saját klub, amiben végre azt játszhat, amit csak akar – leginkább a kihalófélben lévő tiszta jazzt, hogy újra megszerettesse az emberekkel. Mia (Emma Stone) kiskora óta színészi karrierről ábrándozik, tanulmányait is félbehagyta emiatt, de hiába jár meghallgatásról meghallgatásra, a Warner stúdió kávézójának pultja mögül nem sikerül kitörnie. A fiú találkozik a lánnyal, a lányt nem érdekli a fiú, a fiú ezért dalban mondja el érzéseit a Griffith Parkban. Innentől nem nehéz kitalálni, merre tart majd a kapcsolatuk, négy plusz egy évszakon keresztül követjük őket, de a Kaliforniai álmon soha nem uralkodik el a giccses szentimentalizmus. Végig látótávolságon belül maradnak a karakterek önálló célkitűzései, csak épp az utat együtt, kéz a kézben teszik meg az elérésükig. És hogy boldogan élnek-e, amíg…? Legyen elég annyi, hogy a filmben sokat emlegetett Casablanca lebeghetett Chazelle lelki szemei előtt a befejezés kitalálásakor is.
A tesztoszteronszag és a dobokról visszaverődő izzadtságcseppek helyett most habos-babos díszletben és parfümillatban úszunk, de ettől a Kaliforniai álom nem bárgyú romantikus film. Szerelmeslevél inkább – elsősorban a zenéhez, másodsorban a filmművészethez. Sebastian zenészi hitvallása, kiselőadása a műfaj gyökereiről, szakmája iránti alázata és végül a felhígított jazztől való elfordulása az anno Miles Teller játszotta dobos srác történetének folytatása is lehetne. A szerelem nem igazán szerepelt a tervei között, ahogy Miának sem, aki szívesebben tölti az estét színdarabja írásával, mint egy idegenekkel teli elitpartin. A Casablanca híres erkélyével szemben dolgozik, karnyújtásnyira, mégis elérhetetlen távolságra a Warner mesebeli kulisszáitól.
A kívülről csillámporosnak tűnő, valójában sok megvalósulatlan álomnak otthont adó Los Angeles-i miliő legalább akkora szerepet játszik a Kaliforniai álomban, mint maguk a szerelmesek. Mia idegenvezetésével végigsétálhatunk a Warner legkülönfélébb díszletelemekkel beépített utcáin, a számos eredeti helyszín között szerepel a város feletti hegyfokon álló Griffith Obszervatórium, a klasszikus filmeket hirdető Rialto Theatre, valamint a valóságban is jazz esteknek otthont adó Lighthouse Café. A jelenben vagyunk, de mindent átjár a kellemes nosztalgia érzése – a lány szobájának falát gigantikus Ingrid Bergman plakát borítja, az utcai graffitikről Marilyn Monroe, James Dean, Charlie Chaplin néz ránk vissza. Az eredeti dalokat egyébként ugyanabban a stúdióban vették fel, ahol hajdanán az Ének az esőben, és az Óz, a csodák csodája zenéjét is, nem csoda hát, ha olyan érzésünk van, mintha egy régi musical digitálisan felújított változatát néznénk.
Gosling és Stone már többszörösen bebizonyította, hogy működik közöttük a kémia (korábban az Őrült, dilis, szerelemben és a Gengszterosztagban is egy párt alakítottak). Most kiderült, hogy az énekhangjuk is rendben van, viszont a prózai részekben Stone az erősebb. Makrancos, de szerethető hölgyként a komikum és tragikum közti érzelmek széles skáláját vonultatja fel hitelesen, míg Gosling visszafogottan, a tőle megszokott sármmal hozza az érzékeny zenész figuráját. J.K. Simmons is újra feltűnik, bár most csak egy apróbb szerepben, de még mindig nagyon szigorú. Az Oscar-várományos betétdalok szerzője ismét a rendező állandó alkotótársa, Justin Hurwitz volt, neki köszönhetően fogjuk még sokáig a City of Stars-t dúdolni a kivilágított város utcáin lófrálva. A kicsit Wes Anderson bohókás világát idéző képsorokért Linus Sandgren (Joy, Amerikai botrány) operatőr felelt, az alapszínek kavalkádját ráadásul szuper széles vásznon (CinemaScope) élvezhetjük.
Sokak számára persze ijesztőnek tűnhet elsőre a musical zsánere, pedig ez a film sokkal több indokolatlan zenés-táncos betétek sorozatánál. Tény, hogy a műfaj már közel sem olyan népszerű, mint egykoron – tudta ezt a rendező is, aki az álomgyár aktuálisan legtrendibb színészei közül szerződtetett le kettőt, így téve vonzóbbá portékáját. Ha elfogadjuk a játékszabályokat, a papírvékony történetet, és hogy ebben a világban mindenki címlap-kompatibilis fizikai adottságokkal rendelkezik, már nem csalódhatunk nagyot a Kaliforniai álomban. Ezt a filmet lehet szeretni az önfeledt romantika, a fülbemászó slágerek vagy a különleges látvány miatt is, a felejthetetlen moziélmény minden esetben garantált. Ezek után csak annyit kérnénk, hogy folytassa, Chazelle!
Kaliforniai álom (La La Land), 2016. Írta és rendezte: Damien Chazelle. Szereplők: Ryan Gosling, Emma Stone, J.K. Simmons, John Legend. Forgalmazza: Freeman Film.
