A 2016-os könyvhétre jelent meg Kollár Árpád legújabb kötete A Völgy, írta Tárkony címmel, amely a szerző első prózai munkája, valamint második gyerekkönyve.
A Milyen madár komoly kritikai visszhangja és szakmai elismerései után nem meglepő, hogy megmaradt a sikeres együttműködés a Csimota Kiadóval és Nagy Norbert illusztrátorral. A 2014-es gyerekverskötet szövegvilágának néhány jellegzetes eleme felbukkan ugyan A Völgyben is, összességében azonban egész más kicsengése és tétje van a két alkotásnak.
Míg a Milyen madár esetében több kritika is vitatta a szövegek gyerekversként való olvashatóságát, addig a jelen kötettel kapcsolatban a meseként történő percipiálás egyértelmű(bb)nek tűnik, jól felismerhetőek a műfaji kódok: többször olvasunk csodás – legalábbis a hétköznapi valósággal nehezen összeegyeztethető – lényekről (mint a színnyalók), történésekről (például mikor Tündér egy hatalmas üveget ragasztott hozzá a felhőkhöz, hogy így törje el a vadcsízek énekét). Az (anti)hős, Tárkony karaktere sok olyan vonással rendelkezik, amely alkalmassá teszi a gyermeki lét jellemző helyzeteinek megjelenítésére. Ennek köszönhetően a kutya utáni könyörgésben, az unatkozás fáradalmaiban, a nyafogásban vagy a hírnév utáni áhítozásban ismerhet magára (vagy egykori önmagára) gyerek és felnőtt olvasó egyaránt. Tárkony (a nemköltő költő) és a szerző között izgalmas játékot teremt a címadás, az alteregóként való olvasat lehetőségét is felvetve.
A kötetet nemcsak a problémafelvetések teszik gyerekkönyvvé, hanem az olyan nyelvi lelemények is, mint a füttyömfitty vagy a hibbanatlan. A játékos fogalomhasználat azonban minden esetben transzparens marad, hiszen a szereplők maguk reflektálnak arra, hogy nem ismerik ennek a szónak a jelentését, adott esetben jelzik, hogy ilyen kifejezés nem is létezik, így tehát a nyelvi újítások nem válnak a szövegvilág szerves részévé, többször öncélúnak hatnak. A kreatív nyelvi megoldásokhoz innovatív képi világ társul, szorosan kapcsolódva a történetekhez, amelyek olykor az illusztrációkon folytatódnak pl. Tárkony és a cserje; Tárkony és a bátorságcsavar. A részletgazdag, elidőzésre hívó rajzok hozzájárulnak A Völgy atmoszférájának megteremtéséhez, böngészésük önmagában is élvezetes.
A klasszikus mesei hagyományokat felidézi ugyan a szöveg, ám legtöbbször egyből ki is fordítja azokat. Ennek egyik látványos példája maga Tündér, akiben „amúgy egy fikarcnyi tündéres sem volt. Még egy fikarc fikarcának a fikarca sem. […] Az arca borostás, a haja csatakos, a lábszaga borzasztóan facsarta az orrot. Poshadt csicsóka, vagy uborka, nyúlós kovászos uborka szaga volt. Szóval ez a Tündér nem is csinált semmi tündéreset, csak heverészett meg nézelődött naphosszat, mert abban volt a legeslegjobb.” (27.) Tündér kívülállósága területileg is látványossá válik, hiszen a présházaknál lakik a falu szélén. Izgalmas és összetett karakter, aki némileg a transzcendenciát képviseli, így akár a negatív teremtés olvasata is benne rejlik: „Ha sokáig nézett farkasszemet valamivel, akkor az a semmi, ami a Tündérben volt, átment abba a valamibe, és az a valami semmivé lett.” (74.) A Tárkony és a vadcsízek című fejezetben felsejlik egy kevés Tündér személyes veszteségéből is, ennek köszönhetően a szöveg lírai hangoltságot kap – ezzel pedig a kötet egyik legmaradandóbb élményévé válik.
A háttérben maradó, mégis kidolgozott karakter benyomását keltő Tündérrel kapcsolatban érdemes megjegyezni, hogy – az Egyszervolt… meseantológiában olvasható – A Pocséktündér című mese főszereplőjeként már megmutatkozott értelmezésének sokfélesége és nyitottsága. A Völgy előzménytörténeteként érthető szöveg narratológiai és karakterépítésbeli komplexitása jóval visszafogottabbá és gyerekbarátabbá vált Tárkony főszerepeltetésével, aki egyfajta közvetítővé válik a közösség és Tündér között. Ahogyan a Tárkony és a vadcsízek című mesében is tapasztalható, Tündér alakja némileg komor, melankolikus hangoltságot hordoz, míg Tárkonyhoz egyfajta könnyedség, bájos esetlenség társul.
Tárkony karakteréből is adódik, hogy nagymértékben a parodisztikus elemek és általában a humor szervezik a szövegeket, a komikum forrása pedig igen gyakran a grandiózusnak szánt tettek lelepleződése, nevetségessé válása (pl. Tárkony és a világhír). Ám a kezdetben valóban kisszerűnek és súlytalannak tűnő események egyre jelentőségteljesebbé válnak, a passzív és rezignált szereplők ezzel párhuzamosan a közösség életének fontos résztvevői lesznek. Mindeközben fokozatosan tágul a tér, hiszen az első fejezetben Tárkony még a lakást is képtelen elhagyni, majd barátaival belakják a Völgyet, végül pedig a Nagy Büdös Semmi közepén húzódó Vonalig is eljutnak, ami az általuk ismert világ végső határa – éppen ezért átlépni sem szabad. Tárkony vakmerő vonalátugrása tekinthető volna saját határainak a feszegetéseként, ám egyik szereplő esetében sem beszélhetünk jellemfejlődésről, valódi jellemekről is csak ritkán. Emellett minden eseménynél fennáll a szó szerinti és az ironikus olvasat lehetősége is – ezzel az eljárással a szöveg és a befogadó között sajátos és élvezetes játék alakul ki, amely minden korosztály számára szórakoztató olvasmánnyá teszi a kötetet.
A Tárkony és a vonal című történet vizuálisan is nagyon izgalmas, hiszen egy vonal húzódik végig a fejezeten, elkülönítve a tipográfiailag is jelölt eredetmítoszt. A kötet képi világa egészen lenyűgöző, Nagy Norbert ismét jellegzetes, jól felismerhető stílusban alkotott, több humoros részletet is elrejtve az illusztrációkon (például ötletes a kétkötetes Kollár-összes). A rigókkal teli ostorfa vagy a csipkefüggöny mögött ácsorgó Tárkony képe egyaránt maradandó és élvezetes vizuális élmény. Olyannyira, hogy többször is inkább a képi világ köti le a figyelmet a történettel szemben. Egy jól felismerhető valóság elemei jelennek meg a rajzokon, az ismerősség érzetét keltve ezzel. Az illusztrációkon és a szövegeken keresztül is egyre több válik láthatóvá a Völgyből, egyre tágabbá válik a szereplők közege. A Tárkony és a színnyalókban az egész Völgyet fenyegeti veszély, így a küzdelem már-már heroikussá fokozódik. A győzelem kulcsa abban rejlik, hogy az egész falunak sikerül összefognia, közösségként fellépnie – különös, beavatódásként is érthető hozzájárulásával még Tündér is végérvényesen a Völgy tagja lesz. Ebből a szempontból különösen lényeges az a szerkezeti elrendezés, amely szerint a Tárkony és a vadcsízeket követi záró történetként a Tárkony és a színnyalók. Hiszen a vadcsízek esetében már felvázolt helyzetben Tündér kívülállósága vált érzékelhetővé, valamint ennek okai is felsejlettek. A következő történetben pedig – még ha paradox módon épp közönyével is – hozzájárul a Völgy megmentéséhez.
Tárkony és barátai a maguk abszurd és nyafogós módján nagyon szerethető figurákként maradnak meg, akiket egyfajta groteszk báj leng körül. Az újszerű történetek és karakterek mellett a tanulság a régi: a barátság és a közösség ereje végül itt is minden nehézségen átsegíti a szereplőket. Érthető, hogy a szerző miért döntött Tárkony főszerepeltetése mellett, a megszokott mesevilág keretein belül maradva ezzel. Mégis úgy érzem, hogy izgalmasabb, a képi világ átgondolt eredetiségével jobban összhangban lévő szöveg született volna, ha Tündér nagyobb teret kap, ha alakjának érzékelhető fontossága ki tud bontakozni. A szövegek gondos szerkesztése, a történetek eltalált ritmusa és a fantasztikus illusztrációk szinte képesek feledtetni a hiányérzetet – amely persze nem biztos, hogy mindenkiben megképződik.
Kollár Árpád: A Völgy, írta Tárkony, illusztrálta: Nagy Norbert, Csimota Könyvkiadó, Budapest, 2016.
