Tolvaj Zoltán harmadik, Fantomiker című verseskötetét majdnem tíz év választja el az előző, 2007-es Törésteszttől. A könyv így egy hosszú költői korszak anyagába nyújt betekintést; talán ennek is köszönhető, hogy a szövegek többféle, rétegzett koncepció szerint szerveződnek, magának az olvasónak is hosszú „bejárási” lehetőséget biztosítva.
A kötet versbeszédében mintha nem is csak az értelmek vagy jelentések játékából, kereszteződéséből keletkezne spontán labirintus, hanem úgy tűnik, maga a dikció is részt vesz egyfajta tárgyi vagy inkább „anyagi” labirintus kiépítésében. Maga a vers nyelvi matériája, retorikai megkomponáltsága is zegzugos tereket képez. A beszélő ezt a térszerkezetet otthonosnak találja, már amennyire bármit is annak tekinthet. A labirintus több esetben azonosul a rendetlenség képzetével, hiszen mind az útvesztőkben, mind a kaotikus világlehetőségekben közös a kreatív választás esélye. Nem annyira a kitalálás, a „szabadulás” lehetősége vonzó, hanem a séta a beszéd járatrendszereiben, a jelenlévő váltáspotenciál. „Egyszerre lenni brazilnak, cigánynak és zsidónak” – olvassuk a Fürdőkúra című nyitóversben.
A kötetben többször felbukkanó száguldás motívum (Gagarin, Szolgálati közöny) mintha épp a pozíció és identitásváltás lehetőségét helyezné ironikus kontextusba. A Szolgálati közöny beszélője, a könyv verseinek egyik jellemző, szintén átironizált technikájával élve, foglalkozásokat/identitásokat sorol, melyekkel valaha azonosulni akart: „Kukás akartam lenni, eszelős, botozó öreg, / szőrös kézfejű bárzongorista, népies travi, / paprikával, malomkerékkel […] Írástudatlan Borges, Zsigulival / száguldó ösztönkárosult.” (Szolgálati közöny) Az Írástudatlan Borges tulajdonképpen az egész kötetanyag sajátosan tolvaji metaforája lehet, melyben az „írástudatlan” valójában a hirtelen alakuló és indázó retorika szervezetlen szerveződését és a „pörgő” keresést jelenti, a „Borges” pedig egyfajta „összkulturális” megélés és felfedezés lehetőségét. A Borges-referencia emellett rámutat egy olyan irodalmi hagyományra is, melyre a Tolvaj-költészet labirintusos jellege épít(het).
A Tolvaj-szövegek zugokat „tálalnak”, ahogy a Hűtőmágnes című vers idézett szóalkotása mutatja, és nem is kell kijutnunk ezekből a zuglabirintusokból, érdemes inkább körülnézni, lehetőleg mindig más felszerelésben. A keresés önmagán belül törekszik örömre vagy szabadságra; talán ezt a belátást variálja tovább a szintén Tolvaj alkotta „ösztönkárosult” kifejezés is. A száguldás és az identitáspróbák csak a további bolyongást segítik, körkörösen változtatva a beszélő pozícióit, míg a szabadságvágyat kissé beárnyékolja valami kielégületlen eksztázis. Az „otthon”, a „keresés”, a „rend” és a „rendetlenség” fogalmai, mögöttes (vágy)tartalmai nem mindig azonosak vagy tisztázhatóak a versekben, jelentésük újra és újradefiniálódik. A beszélő többnyire olyan labirintust akar, amelyben kedvére elveszhet: „Azt hittem, végre élő tömeg / ránt magával, az otthonosság / belső tereivel, zugtálalással, / csörömpölő étkészlettel, feldúlt / ágyneművel, minden szépségével, / rögzült küzdelmével.” (Hűtőmágnes) A verslabirintus kaotikus tere egyben a versbeszélőt körülölelő otthon képzetét is megteremti. Amíg az előző, Törésteszt című kötetben leginkább a nyelvi bensőségesség, a Parti Nagy-féle nyelvjátékokat is megidéző beszédmód teremt valamifajta otthonközeget, ahogy erre Marno János utal a kötet fülszövegében, addig itt mintha már tudatossá és poétikailag is deklarálttá válna az a koncepció, hogy a szövegtér megképzése egyben a saját térnek is az építése.
A Szertartásos moll című vers szerelmi szituációjában a beszélő otthonába vezeti fiktív megszólítottját: „Itt lakom, idáig megyünk” (Szertartásos moll). A fiktív alaphelyzettől függetlenül a szöveg beszélője belép a konstrukcióba, és ezzel az olvasó helyzete is hangsúlyozottan térbeli lesz: a belépés gesztusa a befogadás részévé szervesül. Tulajdonképpen a vers egésze a hazatérés és a megnyílás, valóban ceremóniára, rítusra emlékeztető motivikáját bontja ki. A megszólított lassú megismertetése az otthon környezetével („Jobbra orgona. Talán látni fogod / tavasszal, ahogy virágba borul”) egyben önmonológ is, a tartósság reményének kifejezése. A Marno által is említett nyelvi bensőség és bőség ebben a kötetben is folytatódik, csak diszkrétebb formában, a szabadvers lehetőségeivel összhangban. A szövegek sűrű, vizuális világa már csak másodsorban keletkezik a nyelvi zsongás otthonosságából (bár azért erre is sok példa akad a kötetben), és sok esetben inkább az anyagteremtés egyszerre nehéz és légies gesztusából teremtődik.
Ez a konstruált tér viszont egyszerre „belső filmek” sorozata is, mintha az emlékezet folyamatos, hol az álom fantáziájával kevert, hol metsző, szinte a jelen élességével feltörő képsorokat zúdítana a beszélőre. A versek hangja néhol a kábult, a narratívákat koordinálni képtelen beszélőtípust idézi, akinek épp csapongásai képesek egyszerre ösvényeket kijelölni, de gyakran gátakat emelni is. Néhol viszont a szövegek indázása, a láthatóan szándékolt építkezésmód ellenére is, talán túl sok irányba indul el: a gyakran túlfeszített, számos összetevőből álló képkomplexumok veszélyessé is válhatnak, mert gyakorta a vers alapmotívumairól, „magjáról” terelik el a figyelmet. A labirintus mozaikvilága olykor kontraproduktív is lehet. Ezt azonban olyan, higgadtabb tónusú szövegek egyensúlyozzák, mint A szív hamvad el, vagy például a kötet címét adó Fantomiker. Vagy épp a két hangvétel keveredése teremt izgalmas játékteret, mint a Happy Day vagy a Letakart csendélet esetében. A szél külön nyelve pedig a józan észlelés, a vég pontosságát idéző in medias res kezdést transzponálja lassan a tudat pörgő játékába, a pánik absztrakt világába.
Ez utóbbi versben a betegség és a halálközelség élménye először a film- vagy fényképszerű élmény húzóerejével jelenik meg, de a szövegben mégis inkább egy elvontabb, foltokból építkező konstrukció dominál, mely a képeket folyamatosan ráhelyezi a meglévő alapra. A vers indítása, a beteg görcsének leírása nem narrációvá szelídül, hanem újabb vizuális rátétekkel egészül ki. Ugyanakkor később a „pánik alagsora” sem absztrahálódik teljesen, mert az indító fényképerősségű emlék sufnijával analogikus. A „lassított baleset” érzékletesen reflektál egyfelől a vers szinte kimerevített világára, másrészt a tudat önmagára eszmélésének és utolsó felfedezőútjának lassító tényezőjére, mely a szorongatott helyzet konkrétumát előre és visszafelé tartó utazássá változtatja. A „lélek” belső tere érzékeny, érinthető térfajtává válik, miközben önmagát észleli, önmaga tágasságát járja be. A „józan” kép meglátja szédítő tükörképét, a „hasonmást”: a kötet versei főképp ezt a találkozást hozzák játékba.
A beszélő állapotváltozásait a rákényszerített vagy önként vállalt maszkok határozzák meg (tulajdonképp a felvett vagy vágyott identitások is ilyen, szilárdságot vagy rejtőzést kölcsönző jelmezek), melyek sokszor a nem-igen kettősségének romboló és építő munkájával teremtik meg a versek se itt-se ott világát. A fantomikrek (az elsődleges jelentésen túl tulajdonképpen az egymással szembenálló önképek és teremtett arcok) egyre feszültebbé váló párbaja teszi ambivalenssé a szövegek viszonyrendszereit. A Kyrie az identitáskeresést elsősorban a szülői követelményekhez viszonyítva kialakított önképek teremtésével azonosítja. De a beszélő következtetése az, hogy a lázadás és az alkalmazkodás is csak maszkokat hoz létre, s ezek viszonyulnak valamiképpen az elvárás fantomképeihez. A beszélő ezért valójában arctalan. Az „arc” tulajdonképpen az igazi tükörkép metaforája is, a labirintusnak egyfajta megoldókulcsa, azonban a hangsúlyozott arctalanság végül visszavezet a falak és a járatok dzsungeléhez. A különböző arcok küzdelme konstruálja a furcsán lebegő tereket is.
A Happy Day címével egyszerre reflektál az ismert gospelre és a gyümölcslémárkára, miközben a vers alapszituációja részben megidézi Vladimír Holan Feltámadását, amennyiben halála után a beszélő ismét szokott hétköznapi környezetében találja magát. A kívülről nézés higgadtabb perspektívája váltakozik az eleven belső történéssel. A halál utáni élet egyszerre szakrális színezetű, és közben egy normális nap kezdete: az égbe emelt test képét az elmúlt, mozgalmas hét felidézésének profán élménye váltja. Eltérő, izgalmas utakat nyithat az értelmezésnek, hogy a versben megjelenő köztes állapotot mennyiben tekintjük a fikción belül ténylegesnek és mennyiben egyfajta felnagyított ébredés-metaforának. Mintha a cím referenciahálója is ezt a kétértelműséget variálná, miközben az együgyű reklámfigura áhított képére is utal.
„Kettőt fordítható piros kulcsom / nem nyitja négyre záruló ajtód.” – indul a Tört alap, mely a párkapcsolati szituáció hétköznapiságát egyfajta ráolvasásos, misztikus értelemmel színezi. A kötődés leginkább mint bolyongásérzet jelenik meg nyitás és kizárás között, és a félig komolyan értett „elengedés”-motívum valójában száműzetés: a beszélő visszatérése a másik fél kegyétől függ. A csavargásélményt így a szégyenkező bizonytalanság élménye teszi tönkre, ahogy ez a szóhasználatban is tetten érhető. A beszélő rejtőzés-vágya az otthontalanságtól való erős félelemként is értelmezhető: „Pár sarokig süllyedek cigiért, tápért / pingvinporért.” (Tört alap) A vers tere mintha itt is arra szolgálna, hogy helyettesítse az otthont: az erős, materiális képek bejárható, ízlelhető, szagolható világot építenek fel. Még akkor is, ha ez a „helyettesítés” nem mindig teremt barátságos közegeket: „Esténként operatív kódoktól kábultan / zuhanok az ágyba, miközben arról/ álmodom, hogy lövészárkot ások, / de a sűrű mustárgázban csak a / macskánk kaparja az almot.” (Tört alap) A kóborlás nyugtalanságát a versmenetek flowszerű hömpölygése is adja: a beszélőt egyszerre érik álmainak, emlékeinek és a „jelen” képfolyamainak támadásai. Tolvaj verseiben sokszor épp a megpihenés feltűnő hiánya eredményezi a gyorsuló rombolás tapasztalatát: a szöveg nekirugaszkodásai nem kímélik a menetközben kikristályosodni látszó állapotokat. Akár a Happy Day végén, a kedves léptei itt is ünnepélyes gyengédséggel tűnnek fel: ahogy ott a tejszín, itt a strandhomok könnyű fehérségével. A révbe sose érés élménye az „elszigetelt ünnep” emelkedett hangulatával fejeződik ki.
A Fantomiker verseinek melankóliáját az a szorongató zsúfoltság adja, mely a felvetett és megvalósíthatatlan fantomképekből áll össze. A beszélő a „mi lennék?” kérdésre adható lehetséges és lehetetlen feleleteit veszi számba. Az ízlelgetés után pedig egyfajta kies otthontalanságtapasztalat marad. A versek bőségélménye részben a nyelvi erőnek, részben a felgyülemlő, majd elporladó tárgyak, motívumok „helyezkedésének”, szerveződésének köszönhető. Tolvaj átértelmezett Borges-i beszélője mintha azért is sorolná olyan hevesen emlékeit és régi önkép(vágyait), mert tudja, hogy az elszabadult Zsiguliban ülve már minden személyiség és térforma inkább csak vizuálisan érinthető, mint (rétegeiben) tapasztalható. A labirintus villanástérkép: elég, ha egyes helyiségeiben és járataiban csak meg-megállunk az eltévedések futamai közben. A biztos identitás(ok) hiábavaló akarása szomorú leltárhoz vezet, melybe viszont a nyelvi szeszély és az ötletek kavargása mindig poétikai örömöt, valami egzisztenciális felszabadulást csempész.
Tolvaj Zoltán: Fantomiker, JAK–PRAE.HU, Budapest, 2016.
Borítófotó: Hegedűs János
