Nagyszerű filmmel jelentkezett Jim Jarmusch: a Paterson álomszerű hangulatú alkotás a művészet fontosságáról egy csodálatos buszsofőrrel a főszerepben.
Paterson (Adam Driver) számára minden nap ugyanúgy zajlik: felébred felesége mellett, elfogyasztja a müzlijét, dolgozni megy, hazatérve elviszi a kutyát egy kis esti sétára, útközben beugrik egy sörre a kocsmába. Néha végighallgatja kollégája panaszáradatát, de vele amúgy minden rendben. Ha van egy kis ideje, verseket ír a munkába vezető úton és az ebédszünetekben, esetleg odahaza a pincében. Csak úgy, a maga örömére. Róla szól Jim Jarmusch legújabb filmje.
A fentieket olvasva az a benyomásunk lehet, hogy a Paterson a filmvilág kevésbé izgalmas művei közé tartozik. Noha tagadhatatlan, hogy Jarmusch alkotásának szerkezete az ismétlődésre és a variációkra épül, a Paterson azonban távolról sem unalmas. A főszereplő életének egyhangúsága és kiszámíthatósága legfeljebb látszólagos, pillanatok alatt ejti rabul a nézőt az utánozhatatlan, hipnotikus hangulat, és fokozatosan válik nyilvánvalóvá, hogy jóval többről van itt szó a napi rutin önkényes ábrázolásánál. Bár a város nevét viselő sofőr nap mint nap ugyanazokat az útvonalakat rója, és nem lép ki a település határain túlra sem, mégis folyton megtalálják az apróbb kalandok.
Nem is csoda: a barátságos Paterson szemlélődő ember, aki kíváncsisággal fordul mindenhez, ami körülveszi, és így a lehető legkülönfélébb és legszórakoztatóbb figurákkal hozza össze az élet. Ilyenkor a film megtelik humorral: belemerülünk a film mellékszereplőinek egy-egy elkapott párbeszédébe, vagy jót derülünk azon, amikor sokadszorra tűnik fel valamelyikük apró-cseprő problémájával. A hosszú buszozások során találkozunk például a bénán csajozó haverokkal vagy az anarchista fiatalokkal (utóbbiak egyébként Wes Anderson Moonrise Kingdomjának főszereplői). Később vissza-visszatér a szerelmi bánatba burkolózó hisztérikus színész, a saját magával sakkozó csapos vagy a mosás közben alkotó rapper (ő pedig amúgy Method Man a Wu-Tang Clanból). Paterson minduntalan figyel, továbbgondolja a meghallott történeteket, és amikor ideje engedi, titkos füzetébe jegyez fel egy-egy verset.
Bár szülővárosa számos nagyszerű művész életének volt meghatározó állomása (többek között Lou Costello, Allen Ginsberg vagy a filmben többször felemlegetett William Carlos Williams is élt itt), mind Paterson, mind az általa papírra vetett alkotások távol állnak a bevett művész(et)ábrázolásoktól. Jarmusch sikerrel kerüli el a művészekről szóló filmek zavaróan klisés és agyonhasznált elemeit: a címszereplőben korántsem a meg nem értett zsenit látjuk, hanem egy átlagos fickót, aki szívesen hódol legfontosabb hobbijának – éppen hétköznapisága okán válik azonnal szimpatikussá. Nem akar megjelenni sem folyóiratokban, sem önálló kötetben. Kevésbé költő, inkább buszsofőr, aki néha verseket ír. Művei sem a grandiózusságról híresek. Egyszerű írások egyszerű címekkel a kedvenc gyufamárkákról, vízesésekről, az eső hullásáról. Nem akarnak nagyot vagy sokat mondani – mintha önironikusan utalna is erre egy helyen Paterson, amikor csak annyit ír: „Hm…”
Alkotási folyamata nem a villámcsapáshoz hasonló ihletettség, hanem a csendes szemlélődés jegyében telik, legtöbbször az uzsonnás doboz mellett, a vízparton. Adam Driver kiváló játékának köszönhető, hogy a karaktertől szerencsére távol áll a naivitás vagy a bugyutaság látszata. Bár könnyen megfejthető embernek tűnik, valójában meglehetősen sokrétű, többféleképpen értelmezhető alakról van szó, akinek szerencsére jóval nagyobb kihívásokkal is meg kell küzdenie a film végén, minthogy például megpróbálja elfogyasztani a meglehetősen kreatív felesége által készített vacsorákat.
Talányos a film egésze. Ahogy Jarmusch-tól megszokhattuk, meglehetősen sokat bíz a nézőjére, és nem kínál kizárólag egy lehetséges értelmezést. Nem azt sugallja, hogy Paterson rájött az élet értelmére, sőt, néhol mintha éppen az lenne az érzésünk, hogy egyszerre irigyelhető, de akár őrületbe kergető is az a fajta kiszámítottság, amely a főhőst körülveszi. Néhányszor Driver egy-egy gesztusa jelzi, hogy ennek talán Paterson is a tudatában van – így művészete felfogható akár egyfajta menekülésként vagy önterápiaként. Akárhogyan is legyen, Jarmusch gondoskodik arról, hogy a meditatív, lassan áradó hangulat közepette (akár többedszerre nézve) felfedezhetővé váljanak finom szimbólumai, valamint egyéb utalásrendszerei, és jó ideig ne hagyjon nyugodni bennünket ez a története sem.
A Paterson messzemenőkig emlékezetes filmélményt tartogat, mindenképpen érdemes megnéznie annak, aki vevő a megszokottnál kissé lassabb tempójú, de egyedi hangulatú és világlátású alkotásokra. Megtekintését követően még sokáig velünk lesz – nem túlzás azt állítani, hogy olyan film ez, amely után kissé másként látjuk a világot.
Paterson, 2016. Írta és rendezte: Jim Jarmusch. Szereplők: Adam Driver, Golshifteh Farahani, Nellie, Method Man, Rizwan Manji. Forgalmazza: Cirko Film.
