Mivel nincs már annyi pénzem, mint korábban, visszaköltözöm a kisebb lakásba. Egy időre ismét becsúsztatom a postaláda névtartósínjébe a papírt a nevemmel: nagyon nehéz pontosan méretre vágni, mindig túl széles vagy keskeny lesz. Nincs nálam mérőszalag vagy vonalzó, a viszonylag egyenes falú fűszertartó doboz oldalán található, látszólag egyforma geometriai alakzatok segítségével próbálom felmérni a névtartó hosszát és szélességét, eddig nem sok sikerrel. Ha nagyobb papírdarabot mérek le, akkor még tudok rajta igazítani, ha viszont túl sokat vágok le belőle, akkor kidobhatom. Már háromszor vagy négyszer gyűrtem össze és dobtam ki a nevem, de még mindig nem sikerült elfelejtenem, ki vagyok.
Az első dolog, amit érkezésem után teszek, hogy átrendezem kicsit a lakást. Nem kell semmi komolyra gondolni, egyszerűen csak arrébb tologatok pár széket, a szoba közepére húzom az asztalt. Nagyon félek attól, hogy találok valamit, ami túlságosan ismerős. Pedig még anyámat is megkértem, nézzen be, takarítson ki egy kicsit, mielőtt jövök. Persze én is képes lennék rá, egyszerűen csak arról van szó, hogy nagyon lehangoló lenne megtalálni mondjuk a konyhaszekrény mögött azt az üres borosüveget, amiből tavaly nyáron ittam, vagy a fürdőszobában a kád szélén annak a szappandarabnak a maradványait, amivel a zoknim próbáltam kimosni, amikor elfogyott a mosópor. Mindez arra emlékeztetne, hogy ez a lakás olyan, mint az életem: semmi sem történik benne, amíg nem vagyok itt.
Állok a tükör előtt, mozgatom a szám. A leheletem foltot hagy az üvegen, de hiába erőlködöm, nem jön ki hang a torkomon. Mióta néma vagyok, folyamatosan beszélek valakihez. Általában mindig mást képzelek magam elé, és olyan dolgokat mondok el neki, amiknek a megfogalmazásáig korábban sosem jutottam el. Mert nem vettem a fáradságot, hogy végiggondoljam és kimondjam, vagy mert egyszerűen nem volt rá időm. És mert ilyen módon magam elé idézett beszélgetőpartnereim ebben az állapotban még kevésbé tudnak beszélni, mint én, természetesen magam gondolom ki, mit válaszolnának. Amit néha elég nehéz kitalálni, mert korábban alig figyeltem rájuk, nem ismerem őket elég jól. Emiatt sokszor érzek lelkifurdalást, és azzal büntetem magam, hogy ezekben a beszélgetésekben mindig az övék lehet az utolsó szó.
Épp értekezletet tartottunk a munkahelyemen, amikor elment a hangom. Egy tervezettel kellett volna előállnom bizonyos kiadási tételek csökkentésére vonatkozóan. Hetekig dolgoztam a megoldáson, és alig vártam, hogy előadjam, mire jutottam. Aztán végre rám került a sor, felálltam, és próbáltam megkeresni a főnököm tekintetét, hogy egyenesen hozzá intézhessem a szavaimat. De amikor felnéztem, hirtelen megakadt a tekintetem a plafonon: számtalan apró, fekete pötty tarkította. Néhány másodperc múlva rájöttem, mik azok. Mivel elromlott a légkondicionáló, és még nem jöttek ki a szerelők, ki kellett nyitni az ablakot, és a légfrissítő édeskés illatára beszálltak a kertből a bogarak. Mielőtt bejöttünk, a takarítók valószínűleg agyonnyomták őket a partvisaikkal. Mivel kezdődött az értekezlet, nem volt idejük letakarítani őket. Oldalra néztem, és láttam, hogy a fal is tele van bogarakkal. Nem mindegyik volt halott, néhánynak a teste csak félig volt összenyomva, még mozgatták apró, fényes szárnyaikat, de már nem tudtak elrepülni. A kelleténél több idő telt el, mire elfordítottam a tekintetem. A főnökömre néztem, és nem jött ki többé hang a torkomon.
Fekszem a kanapén, felemelem a lábaimat, és elképzelem, hogy a plafonon állok, mint a bogarak, amik berepültek a szobába. A nyakam lelóg a matrac széléről, a vér a fejembe tódul, kipirosodik az arcom. A szomszédból zene szűrődik át, innen bentről lehetetlen lehalkítani. Arra gondolok, hogy bekopogok a szomszédhoz, de nem tudnék mit mondani. Nem csak azért, mert nincs hangom. Nem jutna eszembe semmi. Mégis mit mondjak neki? Halkítsa le, mert zavar? Nem, ez így nem lenne igaz. Halkítsa le, mert nem akarom, hogy szóljon. Ez így már sokkal pontosabb. Én akarom meghatározni, hogy mit hallgatok a lakásomban, és mit nem. Hogy mi történik az életemben.
Az idő néha azt a látszatot kelti, hogy nem megy tovább, megáll, mint a folyók, amikor befagynak. Azonban csalóka az örökkévalóságnak ez a látszata, mert nem bír el minket, nem bírja el a valóságot, ha közlekedni próbálunk rajta, rögtön megreped. Mégis, ennek ellenére úgy érzem, hogy akkor élek igazán, amikor elvesztem a kapcsolatot az idővel.
Nem tehetek mást, minthogy megpróbálom elnyomni a szomszédból átszűrődő zenét, és bekapcsolom én is a lejátszót. Megittam éhgyomorra két kávét, ettől felgyorsult a szívverésem, valóságos révületbe kerültem, a hangfalakból üvölt a zene, én a ritmusára ringatózom, nem énekelek, hanem némán újraformálok a számmal minden szót, ami a dalban elhangzik, olyan vagyok, mint az a hegy, amelyik már nem visszhangozza, amit odakiáltanak neki, mert túlságosan beépítették, túl nagy teret hódítottak rajta a megszokások, az elvárások, egyszóval a civilizáció.
Van itt a közelben egy tenger felé nyitott park és egy kis étterem. Munka előtt mindennap ott iszom meg a kávém. Ez azóta sem változott, mióta betegszabadságon vagyok. A folyamatosan keleti irányba fújó szél olyan egyformára fésüli a fák lombkoronáját, mint a fantáziátlan fodrászok a szomszéd nénik haját. A mellettem lévő asztalnál egy külföldi nő egy kutyát idomít valamilyen ismeretlen nyelven, a mondatai egyre rövidülnek, mint a póráz, amivel közelebb húzza magához az állatot. Egy kis sárga gumilabda van a kezében, biztosan azzal szeretne kezdeni valamit. Leteszi a labdát az asztalra. A kutya tanácstalanul néz rá, hiába gondolkodom, én sem nagyon értem, mit akar. A szavak hosszúságából, ritmusából és a hangsúlyokból következtetni tudok arra, mikor hangzik el a parancs, de mindezt nem tudom összekötni a nő föld felé irányuló kézmozdulataival. De ő nem adja fel, folyamatosan ismételgeti az instrukciót. Ekkor feltűnik egy koldus, körbejár az asztalok között, és kéregetni kezd. A legtöbben oda sem figyelnek rá, nem adnak neki semmit. Amikor odaér a nőhöz, az még mindig az értetlenkedő kutyájával bajlódik. A férfi nem megy tovább, hallgatja egy darabig. Megpróbálja megszólítani a nőt, de az nem törődik vele, továbbra is csak azzal van elfoglalva, hogy megtanítsa engedelmeskedni a kutyáját. A férfi arca egyszerre felderül, megértett valamit. Hirtelen letérdel a nő lába elé, és a fogai közé veszi az asztalon lévő kis sárga labdát, és reményteljes várakozással néz fel a nőre. A nő borzalmasan megijed, sikítani kezd, a labda kiesik a koldus szájából, messzire gurul. Mielőtt elmegyek, lehajolok érte és zsebre teszem.
Már az utcán vagyok, amikor elered az eső. Behúzódom egy kapualjba, onnan figyelem, hogyan változik meg a város: a hatalmas kavalkád apró elemeinek széttartó mozgása egyszerre csodálatos módon összehangolódik, az emberek fedezéket keresnek, helyet szorítanak egymásnak a buszmegállók fedett részei és a kávézók napernyői alatt. Egyszerre teljesen természetesnek érezik egymás közelségét, amitől korábban minden bizonnyal idegenkedtek volna. Nekem is kedvem lenne megkérdezni a mellettem álló lányt, hogy hol vette a szemüvegét, vagy kérni egy kockát a csokiból, amit a szomszédos kapualjban guggoló gyerek eszik. Persze ha lenne hangom, akkor sem tudnám, hogyan kezdjek hozzá, nem találnám a megfelelő szót. Pedig mindig van egy szó, amivel a legreménytelenebb helyzetben is ki lehet bontani egy beszélgetést úgy, hogy az a lehető legspontánabbnak tűnjön. Olyan ez a szó, mint a távolsági buszok ablakai mellett a kis csákány, amivel szükség esetén ki lehet törni a jármű ablakát, ha a rendes kijáraton már nem lehet kimenekülni. Mindig csodáltam azokat, akiknél mindig van kéznél egy ilyen kis kalapács, és egy-egy mozdulattal át tudják törni a hallgatás burkát akkor is, ha a helyzet szinte reménytelen. Én soha nem találtam ezt a szót. Valószínűleg nem kéne gondolkodnom rajta. Csak el kellene kezdenem beszélni.
Eláll az eső, néhány perc alatt odaérek a munkahelyemre. Még nincs dél, tele vannak az irodák, senki sem indult el ebédelni. Nem tudom, mit keresek itt. Még nem vett észre senki, sarkon is fordulhatok, elmehetek. De nem mozdulok. Aztán egészen halkan beszélni kezdek. Csak néhány mondatot mondok, aztán többször elismétlem az egészet, hogy magam is elhiggyem. Nem azt, hogy visszajött a hangom, hanem azt, amit mondok. Hogy ne számítsanak rám, ezentúl mást akarok csinálni, nem jövök vissza. Tudom, hogy ezúttal hiába keresném a főnököm tekintetét, mert ő a szomszéd szobában ül, amit csak egy vékony üvegfal választ el ettől a teremtől, azon keresztül bármikor ráláthat a dolgozókra. Hozzá semmiképp sem hallatszik be a hangom, ezért pontosan tudom, hogy a következő pillanatban egy picit közelebb lépek majd, és a zsebemben lévő kis sárga labdával megcélzom az üvegfalat. De most még nem mozdulok, csak beszélek. A többieknek egy ideig fel sem tűnik, hogy ott állok, és mondani akarok nekik valamit, mert amíg ott dolgoztam, a sok év alatt megszokták a hangom, mint otthon a mosógép zúgását, vagy azt, ahogy a víz áramlik a radiátorok csöveiben. Egy kicsit később azonban észbe kapnak, és feltűnik nekik valami. Először csak az írást és az akták lapozgatását hagyják abban, aztán felemelik a fejüket és elkezdenek figyelni, mert észreveszik, hogy ezúttal nem csak az előző féléves gazdasági eredményeket ismételgeti, és nem is a pénzügyi jelentéseket olvasgatja félhangosan valaki, észreveszik, hogy aki beszél, az én vagyok.
Borítókép: Static Flickr
