A közép-angliai Temples 2012-es feltűnése óta a pszichedelikus színtér egyik legnagyobb ígérete. Bemutatkozó nagylemezük, a Sun Structures akkorát tarolt, hogy szinte automatikusan kaptak helyet a világ legnagyobb fesztiváljainak nagyszínpadain, illetve egyre többen őket rakták a stílus képzeletbeli rangsorának második helyére, a Tame Impala után.
Közel három év hallgatás után március elejére időzítették Volcano című második LP-jüket, a tavalyi év végén kihozott és az album nyitószámának választott Certainty viszont már vészjelezte a gitárpedálok szerelmeseinek, hogy az új anyag nem feltétlenül az első korong fonalát fogja folytatni. Végighallgatva a Volcanót tényleg egyértelmű, hogy az utóbbi években a gitárok helyett a billentyűk foglalkoztatták jobban James Bagshaw-ékat.
Amikor egy zenekar rögtön a bemutatkozásával világsikert hoz össze, a második lépcső megmászása szinte kivétel nélkül nehezebb feladat szokott lenni. A válaszút előtt sokan a töküket vakargatva csinálnak egy ugyanolyan lemezt, mint amivel sikeressé váltak, a másik opció viszont általában a progresszivitás, az önismétlés elutasítása, amely kritikai szempontból akár jól sül el, akár nem, alapjában határozza meg a banda arculatát.
Arculat terén a Temples egyébként nem vacakolt sokat, hiszen már az első nagylemeze előtt könnyedén adott az emberek kezébe egy tudatos és kifinomult audiovizuális terméket, és ezt a legjobbkor tették, mert a 2010-es évek elején Ausztráliától Alaszkáig szinte mindenki ki volt éhezve a(z elsősorban) Tame Impala által felélesztett pszichedelikus rockzenére.
A Volcano esetében így nem is igazán az volt a kérdés, hogy az eddig tizenvalahány számmal megalapozott és kisebbfajta márkává váló Temples-hangzás megmarad-e, hanem inkább az, hogy mennyi bőrt lehet még lehúzni a stílusról.
Az album megjelenése előtt hónapokkal kihozott nyitószám, a Certainty rögtön irányt ad a fenti kérdés megválaszolásában, ugyanis a dalban kifejezetten kevés momentum emlékeztet az előző évezred pszich-rock hullámaira. A hatalmat teljes mértékben átvették a szintetizátorok a gitároktól, így az egyébként rádióbarát Certainty legfogósabb alkotóeleme is a basszusszinti.
A mélyről jövő lüktetés megmarad az All Join In című trackben is, viszont a refrén itt már erősen dream-popos irányba hajlik, ami egyébként az album nagy részét jellemzi. Ez sokszor csak a padlásokról előrántott Minimoog-szintik olykor hátborzongató, máskor ünnepélyes jelenlétének köszönhető, a popos hangulat mellett ugyanis a rock ’n’ roll esztétikája az egész lemezen fogva tartja a hallgatót.
Az (I Want To Be Your) Mirror, majd az Oh the Saviour is ebben a hitben segít meggyőződni a fiktív Beatles-dal benyomását keltő vokálsávjaival együtt. James Bagshaw egyébként egy nem régi interjúban ki is fejtette, hogy új mikrofont használt a Volcano stúdiómunkálatai során, mellyel tisztábban szól a hangja, ráadásul az első lemezzel való turnézás során az énektudása is sokat fejlődött, és az új anyagon már sokkal magabiztosabban merte kiengedni a hangját.
A Born Into the Sunset tökéletesen beillene a Sun Structures világába, de ezzel nagyjából egyedül van a Volcano számai között. Az album közepén álló How Would You Like To Go negyvenes rockcsillagokat megszégyenítő módon húzza be a kéziféket, a már-már giccsesen szép, felhők fölött járó refrén pedig úgy működik, ahogy kell: természetes eredetű kábítószerek működés közben, zenei aláfestéssel.
Az album második felére a tempó visszagyorsul, és például az In My Pocket játékos felvezető témájával nem maradunk meglepő fordulatok nélkül, melyek a sokszor keleti hangulatú dallamok és az erős basszusvezetések mellett a Temples védjegyévé emelkedtek a Volcanoban. A lemezen szerencsére a gitár is hallatja magát a szintetizátorok mögött, bár ez a Celebration és a Mystery Of Pop című dalokban nem annyira hangsúlyos.
Talán nem véletlen, hiszen ezek a dalok a Volcano legreprezentatívabb darabjai a már-már lagziba illő szintisávokkal, és – főként a Celebration – gyönyörködtetően magasztos refrénjével. A Mystery Of Pop címe sokat sejtető; valahogy tényleg így képzelném el a rocksztárt, aki éveket tölt el a popzene bugyraiban, hogy megfejtse annak titkát. A végeredmény éppen ezért egy hibrid zenei világ lett, melyre természetesen a legnagyobb jóindulattal sem lehetne ráhúzni a pop stílusjelzőjét, sem a hangszerelést, sem a kontextust figyelembe véve.
A Roman God-Like Man játékosan lüktető négy perce még kényeztet minket egy kicsit ebben a rajzfilmhangulatot árasztó dallamvilágban, majd jön a nagy finálé, az album talán legnagyobb slágerének szánt Strange Or Be Forgotten. Ez a dal egyesíti magában a Volcano eddigi összes stílusjegyét, és kölcsönöz kicsit a Temples első albumából is, tehát mondhatni tökéletes lezárás, én kicsit mégis langyosnak érzem a lemez második feléhez képest. Persze ez nem von le semmit a dal himnusz mivoltából, sőt, ezzel együtt lett a Volcano az év egyik legtudatosabban megszerkesztett könnyűzenei megjelenése, egyben a pszichedelikus színtér új hivatkozási pontja.
Temples: Volcano, Fat Possum Records, 2017.
A borítófotót Zach Bauman készítette.
