Sopotnik Zoltán nevével és verseivel 1998-tól számos irodalmi kiadványban találkozhattunk. Első kötete 2003-ban jelent meg, majd nagyjából háromévente jelentkezett újjal, így az ötödik, a legfrissebb, ironikusan csillogó-villogó Moszkvics tavaly gurult ki a Kalligram műhelyéből.
Az egyik legizgalmasabb kérdés, hogy honnan hová tarthatunk vele. A sugalmazó hívószó alapján Moszkvára asszociálunk, a hozzánk is elpöfögő gépezetre, az államszocializmusra. Noha lassan már három évtizede történelemmé vált jelenről van szó, fekete füstje még mindig nem tűnt el nyomtalanul.
Mivel magam is Sopotnik korosztályába tartozom, nem csodálkozom azon, hogy a továbbgyűrűző trauma aligha enyhült, hiszen ránk sütötte bélyegét. Ezért, mint Fabricius Gábor Más bolygója is, a jelenünk a sötét közelmúlt, e szellemi fekete lyuk körül kering. Ahogy nagyszüleinknek a világháborúk, szüleinknek ’56, nekünk a Kádár-éra az a pestis, melyről legalább Camus óta tudjuk, hogy sosem lehetünk teljesen biztosak a végérvényes lezártságában. Azonban amíg beszélünk róla, habár ezzel fel is idézzük valamelyest, a tényleges visszatértét blokkoljuk.
Mivel traumánk egyik jellemző tünete a szorongás, ez a kötet alaphangja, ezért érdemes lehet bővebben foglalkozni vele. A 20. század egyik meghatározó szociológusa, Niklas Luhmann szerint szellemi-lelki autonómiánk megingása a szorongásunk motorja. Már gyerekként is az állandó bizonytalanság vett körül minket: vajon kacaghatok-e, amikor a híradóban figyelem a beszédet tartó Kádár betűejtését, amikor nézem az átlátszó alantast, melyet fenségesnek hazudtak. Luhmann azt is hozzáteszi, amivel alapvető létjogosultságot kap ez az alapélmény Sopotnik kötetében: a versek egyik legerősebb sajátossága az az explicitség, a kor érzésének szavakkal megfoghatóvá tétele, mely éppen maghatározottságánál fogva képes saját kiváltójával, az államszocializmussal leszámolni, s megerősíteni a már-már széthulló autentikusságunkat. Az alaktalan szorongás körülírása azért különösen jelentős erő a költőnél, mert ahogy Bacsó Béla is említi az érzést elsőként leíró Kierkegaard-ról gondolkodó Heidegger vonatkozásában: az ént meghatározó erőket elnémító, destruáló szorongás mintegy az én helyébe fészkeli magát. Az államszocializmus okozta trauma, úgy tűnik, mostanra kezd rólunk lemorzsolódni, köszönhetően a rendszerváltás előtti és utáni szépirodalmi feldolgozásoknak is.
Mindehhez hasonló már a hellenizmusban is megfigyelhető volt a magánember és az állampolgár szétválása folytán – jegyzi meg Rácz Győző A szorongás fenomenológiája című írásában, azaz az államszocializmus mindössze a saját képére formálta a társadalmi berendezések e potenciális hátulütőjét. Mivel a társadalom egészét átható jelenségről van szó, a maga módján minden réteg érintett, a szocialista vezetők is, amikor a szociális vonatkozásoktól való megszabadulásra törekedtek, ez ugyanis ellentmondásos feltétele volt a szocializmus előrehaladásának – fejti ki Szabó Máté politológus a szocializmus kritikájáról írt tanulmányában. Ezekhez köti a besúgókat Gervai András Titkos Magyarország című könyve, megvizsgálva az ügynökjelentések megjegyzéseit. Vagyis azt látjuk, hogy az a szorongás, melyről Sopotnik ír, kétoldalú: elnyomott és elnyomó szintúgy szorong. A cenzúra, a besúgó, mely most is van – állítja a költő –, meghatározó jegye, s talán éppen ők oltják belénk ma is.
A kötet egy másik meghatározó pillére az irodalmi kánon. Már a verseket bevezető meglepő mottó felhívja erre a figyelmet, mely Szegedy-Maszák Mihálytól idéz. Ebben a kánont kiterjedés nélkülinek, pontszerűnek látjuk, vagyis amikor a kánont elérés rögtön annak meghaladásába fordul át. Kosztolányi szavaival azt lehetne mondani a kánonról, hogy olyan, mint a meleg víz – bele vágyik az ember, de mihelyst benne van, már jönne is ki. Az ennek megfelelés, vagyis az állandó kánonformálás a jó költőnek inkább attribútuma, mint a csengő-bongó rím, Sopotnik ehhez tartja magát. Sorai, noha nincs rím a végükön, mégis igazi verssorok, legtöbbször valódi tartalmi egységek, melyek nem csupán azért íródtak rövidebbre, hogy a vers vizuális látszatát keltsék. Szövevényes gondolatvilágát nem az esztétikai tetszeni akarás világítja be, hiszen az éppen a kánonba történő kényelmes belesüppedést jelentené. Nem aprózza el, csak a jelentős mozgatja meg. Verseinek belsejében gyakran találunk valami szentenciózust, olykor talán túlzottan magvasat is.
Harmadik lényeges jegye a kötetnek, hogy amíg progresszív kánonformáló, ezt erős gyökerekkel teszi. A gyakran mottókkal induló hommage-verseknek nevezett írások dialógusban állnak olyan szövegekkel/szerzőkkel – mint Orbán Ottó, Sziveri János, Csengey Dénes, Bólya Péter stb. –, melyeknek/akiknek az előző kánonokban játszott szerepe Sopotnik szerint jelentősebb, mint ahogy azt az irodalomtörténet tartja: a rehabilitációra azért van szükség, mert a szocializmus béklyóinak szorítása még mindig érződik rajtuk. A tisztelgés ezt a helyreállító gesztust jelenti. Efféle szándékával nincs egyedül a költő. Hasonlót láthatunk például Tőzsér Árpád Imágók kötetében vagy Szilasi László Amíg másokkal voltunk című regényében.
A kiemelt sajátosságok mindegyikét finom irónia fátyolozza, oldja olvashatóvá az éleket ebben a gondosan megszerkesztett verseskötetben, melynek öt ciklusa éppen annyi verset tartalmaz, mint létrehozójuk éveinek száma: negyvenkettőt. A költemények erősebb-gyengébb szálakkal kötődnek egymáshoz. A három nyitóvers mindegyike a következő mondattal kezd: „Vegyünk fel két tetszőleges pontot / a világban: hogy melyik kelet-európai, / azt a hiányérzet mondja meg.” Eszerint kelet-európainak lenni deficites létállapot, melyben a szorongás mellett a kétely volt a szocializmushoz köthető állandó alapérzés. Az iszony saját kiváltója, a szocializmus ellen hat ezekben a versekben. Nincs ez másként a kétellyel sem, mivel az tartja mozgásban a morált, a jó és rossz tudását. Kocsmától templombelsőig, szentképekig, angyalokig, krisztusi küldetésig – melyek néha egymás mellé kerülnek, például a Csúnyafőzelékben összekavarva bugyog a kettő: imát kérnek tőle, mire káromkodásba kezd – ezt az igen nagy ívű gondolatvilágot járja be a költő, sőt, minden költő és író, ha valóban jó. Ezért is az hommage, a rokonszenv, hiszen mindannyiukból benne is van valamennyi: „mindenből intellektuális kérdést csinálsz, mondják / az ismerőseim vacsora közben” (Kafkás). De melyikükről nem állíthatnánk ugyanezt? Melyikük nem sodródik ezáltal a párhuzamos, szemlélődő, magányos létformába? Mindez nagyon emberi, ahol érdemes „legalább belegondolni, mitől távolodik az / ember. Ha ember”. A Ha ember verset követő Ha megtörikben is ismétlődik a „Ha emberek” gondolat, mely nem tud nem emlékeztetni a Nagy László utolsó interjújában elhangzottakra az emberi arc, az emberi szellem időtállóságáról az irányított, fenyegető, eszeveszett, lelkeveszett hullámok között, ahol „a spiritualitásba poloskát szereltek jól képzett ügynökök”. A nagyívűség érvényes az érintett magyar szerzőkön túl is, Kafkáig vagy éppen Akutagava Rjúnoszukéig (Poloska), mellyel Sopotnik az emberi természet sötét oldalára igyekszik rávilágítani.
Sopotnik Zoltán: Moszkvics, Kalligram, Budapest, 2016.
A borítófotót Bach Máté készítette.
