Amikor kezembe került Ugron Zsolna Hollóasszony című kisregénye, első ránézésre nagyon ígéretesnek tűnt. Azt gondoltam magamban: végre itt van egy kortárs írónő, előre örültem a női látásmódnak, az pedig tovább fokozta az érdeklődésem, hogy történelmi témát választott.
Hiszen a magyarok históriájában számtalan olyan történetet találunk, ami egy könyv lapjaira vagy éppen filmvászonra kívánkozik – csak egy kicsit le kellene porolni. Amikor viszont elolvastam a regényt, sajnos úgy éreztem, hogy Ugron Zsolna bábjátékot adott elő Szilágyi Erzsébetről egy rózsaszín lányszobában. Hogy miért? Legfőképpen azért mondom ezt, mert a karakterek olyan felszínesek és kidolgozatlanok, annyira elnagyoltak a jellemvonásaik, mint a bábfiguráké. Ahogy a bábfigurákat a külsejük, úgy a megszólalókat leginkább a fejezet címe alatt olvasható nevük alapján tudjuk megkülönböztetni. Máshonnan nem nagyon. Elénk lépnek, egy bábfigura persze többször is, és mintha egy kérdésre válaszolnának, mindenki elmeséli, hogyan emlékszik vissza Szilágyi Erzsébetre vagy mit tudott róla. Általában egy-két mondatból már le is szűrhetjük, ki milyen viszonyban állt Hunyadi feleségével, elmesélnek egy történetet, amit vagy láthattak, vagy nem, aztán mennek tovább.
Azért fogalmaztam így, mert van néhány aprócska momentum, amiről nehéz elhinni, hogy maga a beszélő szemtanúja volt a történteknek vagy akár csak hallotta volna valahonnan, és most az egyszerű logikára hagyatkozok. Ezek közül Bellyéni Katalin megszólalásában volt az egyik legnagyobb narratológiai melléfogás: Szilágyi Erzsébet anyját ugyanis hamarabb eltemetik a kisregényben, mint hogy láthatta volna milyen sorsfordító történelmi események szereplője lesz a lánya. Mégis az ő visszaemlékezésének végén olvashatjuk: „Úgy élt, ahogy érkezett. Előbb észrevétlenül, aztán tett róla, hogy emlékezetes legyen.” (20.) Sok minden belefér az írói szabadságba, de ezt nem sorolnám ide.
A kisregény huszonegy fejezetből áll, ebből mindössze egy fejezetben, a könyv közepén szólal meg Szilágyi Erzsébet, aki természetesen nem magáról, hanem Hunyadi Jánosról beszél. A visszaemlékezők közül magától értetődően több a női figura: a rokonok, legtöbbször a húga, Szilágyi Zsófia, továbbá fia szeretői, de éppenséggel a Hollóasszony ellenségei ugyanúgy megszólalnak. A műben a női alakok három típusát vonultatja fel Ugron Zsolna: vannak az apácák, de az ő szerepük elhanyagolható, aztán azok a nők, akik csak ágyasnak valók vagy gyermekeket szülni, továbbá a konspiráló nemesasszonyok – ide tartozik Szilágyi Erzsébet is. A férfi alakoknál még rosszabb a helyzet, csak két dolog érdekli őket: a pénz és/vagy a nő. Ugron Zsolna egyedül Hunyadi Mátyásnak enged meg némi jellemfejlődést, aki a dorbézoló, felelőtlen sihederből királlyá érik. Nyilvánvalóan az sem mindegy, épp ki a fiktív narrátor, egyszer ő maga is megszólal, a nagynénje és a nagybátyja is említést tesz a későbbi uralkodóról, aztán majdnem húsz évvel később Edelpeck Borbála idézi fel Szilágyi Erzsébettel és Mátyással kapcsolatban az emlékeit. A visszaemlékezés ebből fakadóan más és más nézőpontból indul, és nagyon szubjektív, hiszen senki nem úgy emlékszik vissza az egyes eseményekre, mint a másik. Ez remek alkalom is lehetett volna Ugron Zsolnának némi játékra, ehelyett egyszerűen csak időrendi sorrendbe tette a történéseket. Hovatovább azzal, hogy a jelentősebb eseményeket – az összecsapásokat, Hunyadi László lefejezését, Mátyás királlyá választását – valamelyik szereplő kívülállóként meséli el, nemcsak távolságtartó marad, hanem súlytalan is.
A cselekmény hangsúlya így leginkább nem a véres csatározásokon van, hanem a konspirációkon, a hatalmi játszmákon és a magánéleti szálakon. Ugron Zsolna célja mintha az lett volna, hogy bemutassa: a jelentősebb történelmi események kimagasló férfiai mellett/mögött ott találunk egy nőt, aki támogat, ösztönöz, vagy épp akadályoz. De ahogy már említettem, a legnagyobb „játékosok”, az igazi stratégák (Hunyadi János, Szilágyi Erzsébet, V. László vagy a Cilleiek) nem szólalnak meg a regényben – végig csak elmeséli valaki az ismert vagy kevésbé ismert történelmi tényeket, ráadásul olyan figurák, akik inkább bábként mozogtak a hatalmasok kezei között. Ennyi erővel akármelyik történetíró krónikáját is elolvashatnánk Ugron Zsolna könyve helyett. Ha már a történelmi hitelességről van szó, akkor sajnos nem tudok szemet hunyni azon apró hibák felett, amelyek talán figyelmetlenségből kerülhettek a könyvbe. Gondolok itt például arra, hogy jezsuita papok temetnek (91.) akkor, amikor a rendalapító Loyolai Szent Ignác még meg sem született. A történelmi kirakós játék darabkáit Ugron Zsolna érzelmi alapon próbálta összeilleszteni – amivel nincs is semmi baj, az emberek többsége így tesz. Szilágyi Erzsébet gyerekkorával kapcsolatban például két traumatikus élményt emelt ki, ami a karakter személyiségét a későbbiekben meghatározta. Ebből az egyik, miszerint Garázda Pál erőszakot tett rajta, amit természetesen apja véresen megbosszult – ez a történet sok vonásban hasonlít Zách Kláráéhoz. Hozzáteszem, Arany János mindkét nőalakról írt balladát.
A sokat ígérő Hollóasszony cím csak nagyon elvétve bukkan fel a könyvben. Ez a madár köztudottan a Hunyadiak címerállata, a holló pedig a vikingek mitikus történeteitől a Bibilián át számos amerikai indiántörzs legendájáig kedvelt szereplő. A bevezetőben Ugron Zsolna még ki is emeli: „a hím és a tojó életük végéig együtt védik közös területüket.” (5.) Aztán már csak a kisregény vége felé kanyarodik vissza a Hollóasszony a hollómotívumhoz, amikor már Szilágyi Erzsébet elveszítette László fiát, megőszült, és úgy emlegetik, mint fehér hollót. Ezt a motívumot többféleképpen is lehetne értelmezni: például ritka lehetett az ilyen bátor nő abban a korban, aki pénzzel és vassal bele tudott szólni a hatalmasok játszmáiba, vagy utalhat az őt ért traumákra, amikbe beleőszült, hovatovább arra is, hogy akarva-akaratlanul Hunyadivá, azaz hollóvá vált. Szilágyi Erzsébetet is úgy rajzolja meg, mint a párjához rendíthetetlenül hűséges és kitartó asszonyt, aki bármire képes a fiókái érdekében. Ebbe a motívumba kár volt belekevernie Ugron Zsolnának a csókát is – merthogy így nevezik a családban a fiatal Szilágyi Erzsébetet fekete haja miatt. A holló motívum önmagában is megállta volna a helyét, sőt ebben több lehetőség lett volna, mint amennyit ebből a szerzőnő kihozott.
Ha pedig a mindenféle dolgok összekevergetéséről van szó, akkor engedtessék meg, hogy a nyelvhasználatra kitérjek. Kicsit a főzéshez hasonlítanám: tegyünk bele egy kis ezt, egy kis azt, aztán majd szépen összeérnek az ízek. Miközben ugyanis olvashatunk olyan szófordulatokat, amilyeneket például régi krónikákban vagy peres iratokban találunk – például: „Ott voltam, saját szememmel láttam.” (7.) –, találkozhatunk olyanokkal is, amelyek viszont napjaink társalgási stílusára jellemzőek – például: „az egy másik történet” (112.). Ugron Zsolna látványosan törekedett egy archaizáló nyelvhasználatra, elvétve találkozunk latin kifejezésekkel is, a női figurák visszaemlékezéseit pedig vallásos áhítatú szólamokkal fűszerezte meg. Csakhogy az egész szöveg szóhasználata így valahogy se hús, se hal. Ha valaki történelmi regényt ír, főleg így, hogy a narrátorok szemtanúk, akkor ez mindig neuralgikus pont: mennyire igazodjon nyelvhasználatában az adott korhoz. Ugron Zsolna nyilvánvalóan a ma emberét szeretné megszólítani, tehát úgy írt, hogy azt a 21. század olvasói megértsék. Az pedig már egy további probléma, hogy a bábfigurák megszólalásai között stílusban, modorban nem sok különbséget lehet felfedezni. Egy bábelőadást persze egy ember is eljátszhat, a gyerekek úgysem látják, hogy a paraván mögött valójában hányan állnak.
Szilágyi Erzsébet története nagyon adja magát, és ha valamit a Hollóasszony erényei közé lehet sorolni, az az, hogy Ugron Zsolna vette a bátorságot és a fáradtságot, hogy ilyen témához nyúlt. Csakhogy ebben sokkal több lehetőség lenne, mint amennyit az írónő felszínre hozott. Hunyadi legendás feleségét belehelyezte egy rózsaszínűre festett lányszobába – ahogy azt a könyv megjelenése és illusztrációi is sugallják, és így történelmünk vérzivataros időszakáról írt egy mindenki számára könnyen emészthető bábjátékot. Ez a Hollóasszony sajnos csak száll, mint egy kihullott toll, de nem repül, mint egy madár.
Ugron Zsolna: Hollóasszony, Libri Kiadó, Budapest, 2016.
