Dalszövegeiben az intimitás, zenéjében, hangszerelésében a kalandozás jellemzi legjobban Kollár- Klemencz László Rengeteg című legújabb lemezét. A szerzőtől megszokott szövegcentrikusság most is érezhető, s az album zeneileg színes világa egyből rabul ejti a hallgatót. Kollár-Klemencz minden lemeze – legyen szó zenekariról vagy szólóalbumról – a szó legnemesebb értelmében szerzői anyag, ez a legfrissebb pedig mind közül a legszemélyesebb.
A kiváló muzsikusokkal közös munkában készített felvételek huszonegyedik századiak, összességében mégis joggal nevezhetők klasszikusnak. A Rengeteg egy zenei kert, ahol a részletek és azok gazdagsága adja az élmény egészét, mégis, mint minden különleges dolognak, e lemeznek sem csak részletei vannak, hanem egy egészet alkotva: lényege.
Finom, ápolt, gondosan gyomlált és telepített kert a Rengeteg muzsikája, benne hol ugrálni, hol nyugágyon heverészni lehet, még inkább egyszerre mindent. A kert kert marad, akármire használjuk is, a lényegén nem változtatunk. Mert lényege van. Kollár-Klemencz muzsikája ilyen: szétszedhető darabokra. Ez fa, ez fű, ez kinn feledett nyugágy, ez betemetett homokozó. Ezek mindegyike a kert, de ezek egyik sem „A kert”. Hogy miért épp ilyennek építette a szerző ezt a zenei kertet? Hogy elvesszünk benne. Ő is szöszöl, tesz-vesz, érezhetően sokat forgolódik egy-egy részlet körül, létrehoz egy első hallásra banálisat (ettől is lesz ismerős), amiből legtöbb esetben kicsi, de súlyukban nagy drámák, vagy éppen egyszerű, de hiteles üzenetek nőnek. Ezek átvételére, nem visszautasíthatatlanul, de erőteljesen meghív.
Az első pillanattól kezdve örömmel voltam elveszett Kollár-Klemencz László Rengetegében, pedig a lemez nyitódalánal (Csak a szavak, ezt feleségével, Révai Sárával együtt jegyzik) első hangjainál arra gondoltam, egy tréfával valamelyik remek Sebő Ferenc-album került a csomagolásba. Nem mintha szokatlan lenne zenészünktől az eklektika, de azért ez mégis erős volt.
A következő track (De szeretnék) egy taizé-i dicsőítés közepébe repít, ennek hallatán már szemem se rebbent. Az ezt követő nótát (Iszom a bort) mintha Cseh Tamás kezdte volna el, igaz, mielőtt azt búgta volna, hogy „Nincsen más”, Kollár-Klemencz egy – garantáltan sláger – városi népdalba fogott. Még csak a negyedik etap jött (Egyetlen cigaretta), de már őszintén bólogattam és mondtam el százszor a mikrorefrént: „Elfogadom.” Az előadó legelszántabb rajongóit is megosztó falzettes szerelmes dalt, az Úgy szerettem beléd címűt tulajdonképpen már nem is külső fülként hallgattam, hanem bennem zenélt. Nem lepett meg ezek után, hogy a következő dal, a lemez leghúzósabb szövegű remeke, a Beszéljünk Zoli ugyanazon lendülettel kipenderített a komfortból; a szerelmes szerzetesek dünnyögő révületéből az életbe érkeztem.
A lemez itt, a közepénél számomra érezhetően kettéválik. Az új rész, a Szarvasbőgés című instrumentális keringővel hangol a címadó, énekelt beszéddel, lassan előadott, zeneileg is zaklatott, kórussal támogatott Rengetegre. Többféleképpen értelmezhető szarvasvadász ballada ez, erős zenei külön jelekkel (csöpp Bartók-reminiszcencia). Nem adja könnyen magát, elmélyült hallgatást kíván. Hogy a kolindálási érzésünk nem volt véletlen, azt a következő dalpár, a Követ a nap, illetve a Meséld el fiam igazolja. Előbbi egy anyasirató, egy mondókaszerű monológ, a másik egy modern kuplé, amiben fiához beszél a szülő. Így lettek párjai egymásnak. Egy mozgalmas, nagy finálé, lendületes, a zongorával a menüettből katonai indulót csináló, a lemezből kimasíroztató önvallomás, az Ők rontottak el, s egy levezetés, a Hatalmasok vagytok zárja ezt a kompakt, kerek albumot.
Nem ismeretlen világ az új album zeneileg. Elég három különböző időszakból kiválasztott Kollár-Klemencz-dalt meghallgatni, hogy elhelyezze magát a hallgató abban a bejárhatatlanul tág univerzumban, amelyben a szerző jól érzi magát. A sramlitól a népzenéig, a klezmertől a gyerekdalokig, a kávéházi muzsikától a klasszikusokig rengeteg stílus, műfaj áll közel az énekeshez. Egy zeneileg visszafogottan tájékozott hallgató számára is rengeteg hatás, benyomás vehető észre, egy azonban biztosan kizárható: Kollár-Klemencz nem vádolható azzal, hogy egy meghatározó, jellemzően nyugati zenei elképzelés magyar mutánsa volna. Miközben pályatársainál többé-kevésbé ez elmondható, ő, az új lemez tanulsága szerint nem akarja a kelet-európai epigon kajla, de éppen ezért otthonos szerepét játszani. Pedig ez a típus nekünk, magyar zenehallgatóknak szimpatikus szokott lenni: mert milyen kényelmes is az, ha nem kell küzdeni az eredeti zseni megértésével, nem kell követni változásait, hiszen megvan nekünk magyarba’. Igaz, hogy jellemzően egy-egy alkotói korszak lenyomatával, de mégis.
Kollár-Klemencz nem másol, korszakokat pedig végképp nem magyarít. A kitalálásban és megépítésben érdekelt, híres barkácsoló. Hogy ismerős lesz részleteiben? Hát persze, a hangok külön-külön ismerősek, itt-ott néhány harmónia is, van, ahol majdnem egy teljes motívum. Posztmodern alkotónak mondhatnánk, ha lenne ennek a kifejezésnek bármi értelme is manapság. Kollár-Klemencz László „kollárklemenczlászló” zenét játszik, ez az elcsépelt forma a találó. S ehhez az ő saját muzsikájához, mint mindig, most is kiemelkedő zenésztársakat talált. Ott van például Mákó Kató, aki kis túlzással egy évezredet képes áténekelni (régi zenétől a kortárs zenéig), vagy Weil András, akiben Kollár-Klemencz-hez hasonlóan eleve benne van a muzsika (zongora és ütősök, azt hiszem, ez eléggé beszédes). Valkó Béla a szó legjobb értelmében akadémiai szint, Ónodi László kontráz, sőt rákontráz, és akkor nem is említettük még a vonóstrió harmadik tagját, Vajdovich Árpádot, aki a nem csak a Kistehénből ismert minőséggel sötétíti, hangsúlyozza a dalokat.
Ebben a nagyon is saját stílusban, jól szerkesztetten megszólaló zenékkel egyenértékű helyet foglalnak el a lemezen a Kollár-Klemencz-szövegek. A klasszikus toposzt (a dalszövegek nem versek, a versek nem dalszövegek) igazolják, de ez nem kérdőjelezi meg a minőségüket, legyenek ezek mondókaszerűen sorolt kifejezések (az Erdős Virág szövegeihez hasonlítók), mikrotörténetek, pár soros novellák (a klasszikus Bereményi-szövegeket idézők) vagy éppen drámai monológok. A Rengeteg szövegeiben jól idézhető, mottószerűen kiragadható sorok bőséggel vannak, a zenei nyelvről azonban olyannyira leválaszthatatlanul, hogy élvezni és külön vizsgálni lehet ugyan, de nem szükséges. Példa az a – tulajdonképpen egy bővített mondatnyi – nagyszerű textus, amit úgyis a kántálós, ringatós, abbahagyhatatlanul dúdolandó zümmögés idéz fel: „De szeretnék a világon / Csinálni valamit, amit / Nem csinált még soha senki/Csak én.” (Leírom és zümmög. Érdemes kipróbálni.) A szöveg a kétágú dallétra egyik ága, ahol, ahogy a másik oldalon (zene) is elérhető ugyanaz a magasság, viszont a stabil létezéshez mindkettőn egyszerre érdemes támaszkodni.
A Rengeteg című album szövegei felnőnek a zene minőségéhez, bár van olyan dalrész, ahol kell a dallami mankó. Ilyen a fentebb legerősebbként jelzőzött Beszéljünk Zoli, amiben az egyenetlenség persze az erős sorok felől is nézendő. A „Ne vállalj sok munkát / Legyél inkább velem” önmagában nem tragikusan rossz, de ahhoz képest, hogy „Abban a pár napban / Mikor majd ráérsz / Elmegyünk egy évben / Egyszer a francba”, sovány. Persze az is igaz, hogy csak a rossz „versnek” nincs hibája. Az viszont, ha több nem is, minimum kényelmetlen, amikor egy-egy szövegrészen erőltetettséget érezni. Kollár-Klemencztől ez nagyon szokatlan. A téma fontos, a dal szép, de például ezzel a résszel a giccs felé csúszik: „Milyen fogni még a kezem / És elengedni, ha kell”. Az igazsághoz eközben az is hozzátartozik, hogy Kollár-Klemencznél ez nyugodtan lehet szándékos, minden és annak ellentéte is kitelik tőle, ezért szerethető. Volt szerencsém – igaz egyelőre „csak” egy szál gitárral – élőben is hallani részleteket a lemezről: az előadásmód, a hangsúlyok kiegészítették, értelmezni segítették a dalokat, kaptak egy gereblyét (vagy fésűt legalább) a szcénától, a kontextustól. A Rengeteg lemez, Kollár-Klemencz László – a kettő együtt – élőben erős, ajánlatom azoknak, akik kíváncsiak, kalandoznának, ismerkednének. És ahogy mondani szokás: mindenkinek, aki szereti.
Kollár-Klemencz László: Rengeteg, Fonó Budai Zeneház, 2016.
A fotókat Csányi Krisztina készítette.
