Dohos randevúk
Kellemes női hangon hallom ezeket a szavakat.
Nagyon jól tudom, hogy mennyire utálatos dolog másnak a panaszkodását és a méltatlankodását elviselni, pláne élvezni. Márpedig a zsémbesség és a zsörtölődés annyira belénk van kódolva, hogy ha nem találták volna föl az ékesszólást vagy a retorikát, bizonyára ezen a nyelven beszélnénk a legtöbbet.
Bár nehezen, de kénytelen vagyok meghajolni egy kicsit az ízlés előtt, mert jó érzéssel töltene el, ha hitelesen tudnám megírni mindazt, ami a minap eszembe jutott. Száz szónak is tudjuk, hogy mennyi vége van: ezt kicsit önzésből is teszem, hiszen még saját magam sem viselem el a panaszaimat.
Persze megvan a melankolikus hangulatnak is az adott hangneme, de én ettől előre rettegek. Nálam vagy túlcsordul a dolog egy olyan végzetes formába, amit nem illik nyomtatásba foglalni, vagy olyan szárazon öntöm szavakba a gondolataimat, hogy senki szeme sem lesz nedves, amikor olvassa.
És mivel az emlékek megszépülnek idővel, így megszépül benne mindenki, aki helyet követelt magának. Egy-egy relikviának muszáj csillognia az utókor számára, jóllehet koszos és jelentéktelen volt annak idején. Hogy röviden szóljak az akkori állapotomról: nagyon foglalkoztatott a szimmetria mivolta és túlgondolása, rengeteg gyógyszert szedtem és annyi ábránd homályosított el, hogy egészen megőrülök, ha tovább folytattam volna úgy. Vagy belehalok, de esetemben bármelyik jelenthette ugyanazt.
Amíg bejártam az egyetemre, minden reggel nehéz volt. A vérnyomáscsökkentő és az antidepresszáns mellé az idült fejfájásokra is gyógyszereket kellett szednem. Ezeket persze vízzel vettem be, de aztán jött az igazi áttörés: felfedeztem a nyolc centi rum jótékony hatását. És valóban felszabadító volt, mivel a háziorvosomnak váltig állítottam, hogy nem iszok a gyógyszerekre. Miért is tenném, hát nem akarok még meghalni teljesen! Mivel anélkül pokollá vált volna a napom, a nyugtató beszedése a legfontosabb reggeli teendőim közé tartozott. Enélkül elképzelhetetlen volt az indulás, sőt még a madarak is olyan furcsán dalolásztak, nem lehetett megkülönböztetni őket. Hiába, tompább minden, ha a legfontosabb kötelesség kimaradt. Eleddig kétszer volt ilyen, és szavamra, nagyon megijedtem.
Sokszor elbóbiskoltam a villamoson és mire beértem, már rég tartott az előadás. Mindig én törtem meg az álmos hallgatói csendet. Bántam, ahányszor csak megtörtént, de nem tudtam változtatni rajta…
Nem vagyok annyira akaratgyenge, mint az látszik, jobban szeretem, ha úgy néznek rám, mint egy gyakorlatias, törtető emberre, akinek valamiért sosem jön össze a beteljesülés.
De a rum után, bármennyire folytattam a fölhajtását, következett a legjobb dolog az akkori életemben: egy kávéház vendégeként aznap elsőként betoppanni. Elismerem, nem egy triviális momentum, de épp ez a szép az egészben.
A nyugtatók annyira féken tartották a szemeimet, hogy muszáj voltam egy tökéletes ötvözetet alkotni, hogy a szimmetria tényleg meglegyen; egy kísérletező kémikusként akartam fölfedezni a tökéletes elegyet.
Csak a reklámtábla maradt meg, ami villogott, és a friss kávé ígéretével csalogatott mindenkit, legfőképpen engem. Valóban: friss kávé gőze csapott meg és régről ottmaradt, íztelen dohányszag, ami a dohos tavasz illatát annyira elfeledtette, hogy zavartalanul süppedt a nemesebbik felem alá a műbőr bárszék. Egy lány mosogatott jóval odébb, nagy, kontyos gomolyagba kötve az egyenes, gyömbérszínű haját, amit egy kicsit a tarkója fölé szögezett. Én rendeltem először aznap babkávéból készült feketét. Megittam és mentem a dolgomra. Másnap megint ugyanígy történt. És azután is.
S én, mivel egy megszokásokkal és függőséggel teremtett ember voltam, megmaradtam a kávéházban. Bár egy ideig nagyon aggódtam, hogy bezár az egész, mert egy-egy szerencsétlen másnapos idegenen kívül nem volt látogató. Én pedig írtam. Majd megkopott a mutatóujjam körme hegye, hogy utolérje a gondolataimat, de így is kevésbé tudtam kifejezni magam, csak fennkölt, magasztos és fellengzős dolgokat voltam képes papírra vetni. A végeredmény több mint borzasztó.
Aztán a tavasz megszűnt létezni, hogy teret engedjen a törekvő nyárnak. Egyszer-másszor a lány rám mosolygott és szégyenlősen Mese kekszet tett a csészémre, amint szervírozta a megszokott rendelésemet. A nyár alább fűtött, jött az ősz. Az ősz hosszú átfedéssel elernyedt, így az átmelegedés, amikor beléptem, még jobban esett. És jött a tél. Aztán megint a virágot adó tavasz. Én pedig ültem ugyanúgy, már a második füzetem jegyzeteit róttam, ámbár a lány még mindig türelmetlenül mosolygott. És a kávézó bezárt.
Annyira természetes volt, legalábbis nekem, hogy van egy bezárt ajtó, ami nem nyílik ki többet; a még mindig villogó reklámtáblát személyes sérelmemként tudtam be. Így a megszokottság ura a megszokáshoz méltóan másik kávéházba ment.
Ültem a második reggeli presszómban és ott ült majdnem mellettem a lány, nyomogatta a habot a söre tetejéről. Akkor már bizonyosan tudtam, ma történni fog valami. A váratlan fordulat is ezt igazolta.
Mellém csúszott. Nem néztem rá, de láttam a szemem sarkából, hogy mosolyogva pillantgat rám.
– Pedig még Mesekekszet is kaptál! Reméltem, hogy egyszer hozzám szólsz. Sosem árultad el a neved! – édeskedett a hangjával, amikor észrevette, hogy elmosolyodok.
– Az rendben van, de te sem! – vágtam vissza, mire ő is elmosolyodott.
Átsimította a kiengedett, elképesztően egyenes, gyömbérszínű haját, és rögtön átcsapott máshová, egyből megérezve az érzékeny pontomat.
– Te miket írogatsz állandóan?
– Csak a gondolataimat – feleltem.
– Beleolvashatok?
Kutattam a felső zsebben, és előhúztam az első füzetet. Azt gondoltam magamban, hogy a közöny majd eloszlatja az érdeklődését. Kinyitotta és elkezdte olvasni.
– Várj! Várj! Ez így nem jó!
– Hogy érted? – lepődött meg.
– Kezdd az elejétől! Olvasd hangosan, kérlek!
Megköszörülte a torkát és egy sóhajjal együtt elkezdte:
– Nagyon jól tudom, hogy mennyire utálatos dolog másnak a panaszkodását és a méltatlankodását elviselni, pláne élvezni. Márpedig a zsémbesség és a zsörtölődés annyira belénk van kódolva, hogy ha nem találták volna föl az ékesszólást vagy a retorikát, bizonyára ezen a nyelven beszélnénk a legtöbbet.
De innentől ismerik a történetet.
Borítófotó: Pexels