Tort ültem az Istennel
egy 185×85-ös ebédlőasztalnál.
Fáradtan és éhesen,
a temetés kínjaitól elgyötörten
szótlanul készítettük elő
a halott tiszteletére
tartandó ebédet.
Előtte megmostuk az arcunkat,
és kivájtuk körmeink alól
az ásás során
odatapadt földet.
Elővettük a porcelán étkészletet,
ahogy ilyenkor illik –
egy személyre és
Istenre terítettünk.
Középre került a levesestál,
előttünk a tányérok,
oldalukon ezüstkanál.
A halott tiszteletére
az asztal két végében
felállítottunk két darab
réz gyertyatartót
ólomnehezékekkel.
Rézbe a viaszt,
viaszba a kanócot,
és arra a lángot
Isten lehelte.
Amikor az ebédre
mindketten készen álltunk,
megkéredztem az Istent,
hogy imádkoznom
akkor is kell-e,
ha éppen
velem szemben ül,
és együtt üljük a tort.
Nevetett, és akkor tudtam,
hogy a kérdés volt
az imádság maga.
A maszkkészítő
Variáció Krasznahorkai hajnalban kelőjére
Műhelyében tükör nem volt,
munkáiban nézte
folyvást változó testét,
az öregedést a
penészedő falakban hallgatta.
Ráncaiból vájta ki
késeihez az élt,
szakállában fente,
leheletében tisztította
vicsorgó-fényesre,
hogy tükrei helyett csillogjon,
amikor belevágja a bőr
dühösen sercegő,
megmunkálatlan felületébe.
A dohos levegőből
nagyokat harapva,
nyállal lihegve és
nehéz tüdővel hörögve,
kezeiben görcsös rángással
akasztotta a falra
az első maszkot,
az állatét.
Hálával, könyörgő sóhajjal,
eltompult tagokkal és
meleg-fáradt tenyerekkel
akasztotta fel
a másodikat,
az istenét.
Lázasan remegő kezekkel,
nyakán forrón gyöngyöző,
mocskos izzadtsággal,
zsibbadt gerincét
megtörve-hajlítva,
recsegő térdekkel
és szagos vérrel vérző
fekete szemekkel
hajolt a harmadikért –
amikor felemelte,
mint frissen leporolt,
kristálytiszta tükörbe,
vérző szemeivel
követelve-kérdőn belenézett,
majd lassan elfordította
és helyére akasztotta,
szögekkel verte
ráncokkal sebzett arcába
a harmadikat,
az emberét.
Borítófotó: PDP
