Nehezen barátkoztam össze az új Szilasi-könyvvel. Nem az a fajta olvasmány, amit az ember a metrón hurcibál magával, hogy zötykölődés közben felkacagjon a poénokon, majd orra bukjon a mozgólépcső végén, mert annyira izgul a szereplőkért. Nem is egy könnyed, kávéházi csemege. Inkább este, borongó félhomály, csend, magány. Fontos a jó időzítés, másképp olyan, mint egy krimi középső részére beülni. Zavarni kezdenek a jelek, de már nincs is kedvünk kibogozni a szálakat.
Szilasi László tavaly megjelent kötete, az Amíg másokkal voltunk voltaképp megint nyomozósat játszik. Nem úgy, mint az első két regény (a Szentek hárfája és A harmadik híd), hogy egy haláleset sikerült vagy sikerületlen felgöngyölítését mutatja meg. Hanem a textúrába szőtt nyomok révén, amelyeket a vállalkozó kedvű olvasó megkísérelhet összekötni más szövegekkel vagy éppen megesett történetekkel. Szólok előre, nincs megfejtés, a rejtvénykupac megoldása öncélú, a fejtörő élmény maga a jutalom. Tehát, Kedves Olvasó, ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel, és csak koncentrálj az elbeszélés hangja selymére!
A kötet három kisregénye nem a hely (újra)írásaként értendő, mint a Békéscsabát és Szegedet le- és felülíró két megelőző regény, ezúttal az időt rendezi újra a könyv. Az időben egymástól távol eső hangokat mossa össze, és ezáltal felkavarja a dolgok sorrendjét, elő- és utóéletét. Ez különösen a középső darabra igaz, habár az is lehet, hogy itt egyszerűen csak több nyomot sikerült tetten érnem.
Figyelemre méltó a szinte mértani pontossággal szerkesztett kötet arányossága. A három kisregény Babits Mihályt, majd Jókai Mórt, illetve Bessenyei Györgyöt idézi meg, ha betartjuk a kötet rendjét, időben hátrafelé haladva, közel egyforma terjedelemben. Mindegyik részt rövid keretbe foglalja egy későbbi helyzet retrospekciót lehetővé tévő pillanata. Szilasi nem ír regényes életrajzot, legalábbis nem írja le a teljes életutat, de még csak a teljes írói pályát sem, nem szolgál mulatságos adomákkal, és minden deheroizálás ellenére a könyv irodalmi bulvárnak sem mondható. Sikerül elérnie az életrajzokból és a helytörténetből vett pontos adatok tégláira alapozva, hogy az eredmény valóság és fikció határán lebegjen, és ne akarjam mindig tudni, mi a de facto igazság. Tekinthetjük egyfajta rendhagyó irodalomórának, szórakoztató, regényes irodalom- vagy művelődéstörténetnek, de mi tagadás, nehéz elképzelni, ahogy a közoktatás igájában senyvedő lurkók verstanulási kedvét fellendíti például a női fűzők előtt ácsorgó Babits képe. A szerző irodalomelméleti fogalmak mentén gúnyolódik, művelődéstörténeti mozzanatokat hoz játékba, és minél inkább ezt teszi, annál inkább leszűkíti a változatlan érdeklődéssel előretörő olvasók körét. Már azzal is elég nagy kockázatot vállalt, hogy az irodalomtörténet három különböző korszakából választott egy-egy figurát, szinte elképzelhetetlen, hogy valaki ezért a triászért egy időben egyformán lelkesedjen, sőt a tananyaggá lett Babits és Bessenyei külön-külön sem örvendhet túl nagy rajongótábornak; tisztelet övezheti őket, de nincs eleven hatásfokuk manapság. A trükk abban van, hogy ezt a triptichont Szilasi úgy alkotja meg, hogy a három élethelyzet valamelyest rímel egymásra. Hőseinek esendő, emberi oldalát mutatja meg, kételyeiket, sértettségüket, magányukat, vágyaikat, és a szövegegységek lazán összeérő szövetéből kibontakoznak a különböző életképek és politikai divatok.
A narrátor külső pozíciója mindig ráfonódik az adott főszereplő tudatára, így a nézőpont kettős: a figurák szemével néz, de megmutatja ennek a perspektívának a megalkotottságát, hátravetítettségét, feltételességét is. Az elbeszélő hang rokonságot teremt a három szöveg között, még ha közben be is olvaszt valamennyit az aktuális szereplő és kor nyelvéből. A csendes kontemplációt néha festői leírások színezik, máskor gúnyos iróniába hajló, bölcselkedőnek tűnő állítások szolidan tálalt csattanója zárja a gondolatmenetet. Az ismeretterjesztő anyagba esztétikai elmélkedések, életesemények rögei és az alantosságot súroló testi működések leírásai keverednek. A Babits-szövegben szegény Juhász Gyulából olyan karikatúra kerekedik, hogy a szegedi gimnáziumi tanárnők felsikoltanának, ha egy diáknak ilyesmi hagyná el a tollát. Arról nem szól a tankönyv, hogyan illik reagálni a depressziós költő öngyilkossági kísérleteire, és arról sem, mit kezdjünk azzal, hogy az irodalmi legendáknak is volt teste, kinézete, hangja, voltak késztetéseik és szenvedélyeik. És ami a legfontosabb: volt egy csomó idő, amit nem a Múzsák társaságában töltöttek, hanem másokkal, amikor társadalmi lények voltak, vagy ellenkezőleg, magányosak és reményvesztettek, mint amilyen egy szegény vidéki tanítócska, egy menekült a szabadságharc után, vagy egy visszavonult, hajdani testőr lehet – Mihály, Móric(z) és György. A kivétel nélkül csak a keresztnevükön szerepeltetett írók közelibbé válnak, de mégis bizonyos áttörhetetlen távolságban maradnak, mint egy-egy mesehős, hiszen a mindentudó elbeszélő valójában nem tudhat mindent, és amit tud, azt is csak közvetve. A szerző láthatóan történeti adatokkal operál, azokat cselekményesíti, rendezi újra mesterien, azon merengve, milyen lehetett az ő szemszögükből, ami nekünk mítosz vagy történelem.
Babits szegedi tanárkodásának idejét egy 1930-as felolvasóest keretezi, amely pontosan hét évvel Juhász Gyula halála előtt játszódik, de ahogy Mihálynak eszébe jut a barátja, már-már múltbelinek tűnik a beteg költő. A Négyesy-féle szemináriumokat visszasíró, jómódúbb, tapasztaltabb kollégáira féltékenykedő, énekelve szavaló Mihály alakja mögött kibontakozik a századelőn újjáépülő város és környékének szinkrón metszete. Néha a művelődéstörténetből kimetszett sztereotípiák zavaró pufogtatásával (dorozsmai bársonypapucs, szegedi paprika) készít tablót, máskor szarkasztikus iróniával írja le a vidéki élet beszűkültségét. Mindeközben érdekes lehet felfedezni, hogy a mai városkép mennyi eleme épült vagy már készen volt akkortájt, száztíz évvel ezelőtt. A város rekonstrukciójába ágyazódik az irodalomtörténet rekonstrukciója: hogyan zajlott, készülődött az, ami ma már lexikonba való szócikk, történelmi adat. A harmadik híd után ismét egy olyan szöveg született, amely szerint a szép szecessziós épületekkel gazdagon ellátott városban nem túl jó élni, Mihály idegennek érzi magát. Az ember pedig csak kapkodja a fejét, mikor ilyeneket olvas: „a szegedi polgármester már megint megelőzte a budapestit” – azon töprengve, milyen évet is írunk.
Míg Mihály az Isteni színjáték magyar fordítására készül, a második kisregényben Móric is kitűzi maga elé a nagy feladatot: megírni a forradalom és szabadságharc mitológiáját, méltó emléket állítani a hősöknek. A magában való kételkedés és magány hangjait néha jókais leírások váltják fel, máskor humoros következtetések a bekezdések végén. De ami igazán izgalmassá teszi, az az, hogy a Jókai- és Petőfi-vendégszövegek mellé beférkőznek olyan Baka Istvántól vett intertextek is, mint a Fegyverletétel, a Vörösmarty. 1850 és a Vázlat a vén cigányhoz című versek részletei. Baka a levert forradalom utáni időszakot jeleníti meg szerepverseiben, mintegy a saját korának helyzetét tükrözve. Szilasi pedig ebből a visszavetített tapasztalatból alkotja meg a Móric által megélt 1849–50 körüli időszak élményvilágát, amit a főszereplőnek meg kell írnia az utókor számára. Így tükörszerűen fordul egymás felé a két nyelvi világ, és a kettő között ott áll a narrátor. A szövegben nem csak a magyar irodalom hősei mutatják meg esendő oldalukat, hanem a román nemzeti mítosz hőse, Avram Iancu (Janku Ábrahám) is szánalomra méltó, mellőzött figuraként áll előttünk, ami egyik nemzetelbeszélésbe sem nagyon illik. A nemzetiségi ellentétek szintén időbeli távlatot kapnak, mikor a „fekete március” (vagyis az 1990-es marosvásárhelyi események) hírhedt szlogenje köszön vissza az egyik oldalon („Ne féljetek magyarok: megjöttek a cigányok!”).
A harmadik kisregény öleli fel a leghosszabb időszakot, portréként ez tűnik a legteljesebbnek, szövegként pedig a leginkább letisztultnak. Itt már jóval kevesebb a gúny, és erősebb az irodalmi alak erényeinek kidomborítására való törekvés, jóllehet az elbeszélő itt is György magányát, állandó elégedetlenségét írja le. De ami miatt ott a helye Bessenyeinek az arcképcsarnokban, az az, hogy akár a bécsi udvarban szolgál, akár visszahúzódik a falusi remeteéletbe, csakis a művészetek és a nemzeti művelődés, a magyar nyelv és a jó fordítások fontossága körül jár az agya. Akkor is, ha éppen nem ír, vagy legalábbis nem ad ki szöveget. A cím (Ballet d’action) a noverre-i cselekményes balettre utal, szavak helyett a mozdulat kifejezésének pontosságára. De nem szó és mozdulat állítódik szembe, hanem társadalmi valóság és a művészet ideálisnak tetsző világa – „[a] művészethez kellene közelebb költöznie” (253.).
Végeredményben nem Babits, Jókai vagy Bessenyei kerül közelebb az olvasóhoz. Nem tudom, hányan rohannak a kötet végén újraolvasni az És mégis mozog a földet, (új Dante-fordítás ide vagy oda) a Babits-féle Isteni színjátékot vagy éppen a Tariménes utazását. Inkább csak a közös ügynek tudunk örülni, ami képes a három alakot egymás mellé állítani, illetve a különböző időkből és helyekről felbukkanó nyelvi világok találkozási lehetőségének. Azonban a könyv minden érdeme ellenére valahogy megmarad egy szépen megmunkált játéknak, amelyben az irodalomtörténeti csomópontok hálózata jelenti a játékteret.
Szilasi László: Amíg másokkal voltunk, Magvető, Budapest, 2016
