molylepkék a burában
költözni mész a régi házba
eszedbe jutnak gyerekkorod útjai
a hangyák sora ahogyan a szövetet
hordják a kitin alól
kellene egy üres páncél ide
az előtérbe mondod a nőnek
aki nem jött lakni veled
letörölnéd cipődről a sarat de a
lábtörlőn vastag a por és most
sárrá lesz az is
belépsz és mintha orvosi éter szaga
nyomná kifelé az üvegvattával szigetelt falakat
pedig doh mondod a nőnek és
kinyitod az ablakot
ülsz a táskádon estig
nézed a gerendás plafont
a lecsupaszított polcokat
az üresség ma senkinek sem nyoma
aztán megpróbálod felkapcsolnia villanyt
de csak a kattanás ereje
eszedbe jut hogy hoztál égőt
felállsz a bőröndre
kicsavarod foglalatából a burát leteszed
becsavarod az égőt
felkapcsolod a villanyt
visszaülsz
nézed hogyan gyűlnek a fényre az éjszakai lepkék
már mennél a nővel aki nem jött
aztán meglátod a domború felére fektetett
tartállyá vált üvegtestben a tetemeket
megérinted az egyik szárnyat és elporlad kezed alatt
sorra veszed a testeket belefújod a levegőbe a könnyű port
égve hagyod a villanyt bezárod az ajtót
hagyod rajzani be őket az ablakon
elmenőben vissza-visszanézel
körben apró neszek
ezt az éjszakát valaki átemelte
gyerekkorodból ez
nem ez az éjszaka
holnap majd bátrabb leszel nem
ijedsz meg jöjjön bármilyen állat
a bokorba rúgsz és beleröppenek a
sötétbe a madarak
Borítókép: PDP
