Hajszál
Holnap már ne is köszönj.
Ha szembejössz, kettőnknek épp elég a hely,
torpanásnyi csönd,
kitelik velünk a tér.
Íratlan egyezség:
elfelejted az ügyetlen matatást a csikló körül,
a vékony, tétova ujjakat,
én meg az igyekvő rángatást,
a harcot az idegen bőrrel
a türelmes makk alatt.
Nincs térképünk egymáshoz, s ha lenne is, minek:
errefelé nem csak az utcán van sötét.
Ahol te vagy, oda nem nyílik ablak.
Ahol én, ott falak sincsenek.
Ziháló börtön, a remegés bennreked,
és az ondó is saját hasamra ragad.
Sem az ágy, sem a párna
– a lepedőt már rég kihúzták alólunk –,
csak a gyűrődés a közös.
Hogy a hajszál kié
itt a papucstól balra,
már esélyem sincs tudni.
Hűlt hely
Csak a hideget hagytad itt.
Alig pár lépés,
a távolság szigorú binaritás:
itt vagy sehol.
Belemerevedek a földbe,
derékig rög,
de előnye is van: ha sírnék,
a talajvízre foghatom.
Hűlt helyeddel játszom a porban,
nyomaidból építek várat,
és beléd költözöm, Anyu.
Anyu felszállt
Anyu az erkélyen áll, és sír.
Kicsit sósabb a víz, mint szokott,
de a szmogban így is tapsikolnak a muskátlik.
A rózsaszín hálóingen csillog a budai vár,
és ide a hígítószag sem ér fel,
békés minden a negyediken.
A madarak sem jönnek,
foglalt az etető,
a trolibusz vezetékeiről figyelnek,
csipognak bele a józsefvárosi éjszakába.
A tévé is magának énekel,
árnyékot vet az erezett falra,
és az üres fotelból csak a lebbenő ruhát látni,
meg két emelkedő sarkat.
A kutas a lábára folyatja a benzint,
a pitbullok elhallgatnak,
de a forgalom nem áll le a Kálvária téren.
A tűzfalról hamiskás dallam verődik vissza:
„Anyu nem akart a földön járni,
felszállt inkább a felhők közé.”
Borítófotó: Pixabay
