Huszonhárom évvel a Jurassic Park megjelenése után Sam Neill újabb dzsungelben találja magát, ám ezúttal nem raptorok, hanem gyermekvédelmisek üldözik, és nem egy T-Rex-szel kell megbirkóznia, hanem egy prepubertás fiúval, akinek Tupac a legjobb barátja, és nem ő választotta a zorallságot, a zorallság választotta őt.
Ricky Baker (Julian Dennison) ugyan nem egy T-Rex, de igazán vásott kölyök. Legalábbis elsőre mindenképpen annak tűnik: köpköd, lop, graffitizik, gyújtogat. Árvaként kerül a csupa szív Bella (Rima Te Wiata) és a morgós, rideg Hec (Sam Neill) családjába. A gyermekvédelmisek azonnal felhívják az idősödő pár figyelmét Ricky kezelhetetlenségére – nem véletlenül. De amint azt már a mesékből megtanulhattuk, a szépség belül lakozik. Bármilyenek legyenek is az első benyomások, mindenki okozhat nekünk meglepetést valódi jellemével. Nincs ez másképp a Vademberek hajszájában sem, ahol meglepetésekből bizony nincs hiány.
Taika Waititi (Boy, Hétköznapi vámpírok) már boncolgatta a felnőtté és férfivá válás témakörét a 2010-es Boy-ban, és most ugyanehhez a témához tér vissza. Ricky egy problémás árva, aki nem csak a túlélésről, hanem magáról az életről és az emberekről is sokat tanul, miután Bella és Hec befogadja. Heckel közös vándorlásuk során mindkettőjüknek lehetősége nyílik korlátaik és előítéleteik legyőzésére, valamint saját maguk megismerésére. Ám ezt közel sem olyan szentimentálisan teszik, mint ahogy az elsőre hangzik. A történetet találékony és kedves humor fűszerezi, ami egyszerre meghat és megnevettet, mindezt kiváló dinamikával teszi. A film a már-már naturalista elemeket hol egyszerű helyzetkomikummal, öniróniával vagy paródiával, hol mélyen megható jelenetekkel ötvözi, méghozzá olyan ritmusban, hogy a 101 perces játékidő alatt egyszer sem unatkozunk (pedig azért nagyrészt két ember mászkál a bozótban), és a valamelyest sablonos tanulságot sem érezzük egyáltalán csöpögősnek.
A karakterek tele vannak ellentmondásokkal és túlzásokkal, amelyek még szerethetőbbé, és bár mind extrémek a maguk módján, valahogy mégis élethűvé teszik őket. A gengszter tinédzser, aki haikuban mondja el az érzelmeit. Az aranyszívű nő, aki cicás pólóban, puszta kézzel gyilkolja le a vacsorát. A gyermekvédelmis, aki hol kommandósnak, hol terminátornak képzeli magát. A maguk abszurditásával együtt ezek a karakterek valahogy mégis számunkra ismerős jellemvonásokat hordoznak, amelyeket a remek színészi játéknak köszönhetően sikerült igazán kidomborítani, felejthetetlenné téve a film bizonyos jeleneteit.
A zene kifejezetten jól beépül a filmbe, viszont érdemes az egész lemezt meghallgatni, mert önmagában is jó. Bár elhangzik egy-két szám olyan ismert előadóktól is, mint Leonard Cohen vagy Nina Simone, a filmzene nagyját az új-zélandi Moniker együttes jegyzi. A dalok egy része a ’80-as évek elektronikus zenéjére hajaz, míg mások inkább a klasszikus kórusművek jellegzetességeit használják fel, így a lemez legalább olyan meglepő és sokszínű, mint maga a film.
Érdemes azt is kiemelni, hogy az egyéni fejlődésen és útkeresésen túl a Vademberek hajszája napjaink Új-Zélandjáról készít pillanatképet, illetve talán arról, hogy mit is jelent ma új-zélandinak lenni. A film több kérdést is felvet: hogyan fér meg egymással a régi és az új, a helyi és a nemzetközi? Lehetséges-e létrehozni egyfajta szintézist egy zárt szigetkultúra, a maori hagyományok maradványait még őrző emberek és a globalizációs kultúra hatását egyértelműen be- és elfogadó felnövekvő új generációk között?
Hec és Ricky karakterein keresztül szembehelyezkedik egymással a bezárkózás, elhatárolódás és a külső impulzusokra való túlzott nyitottság. Hiszen Hec begyöpösödött, saját komfortzónájából nem akar kilépni, kizár mindent, ami a bozóton túl van. Még A Gyűrűk Uráról sem hallott! Ricky úgy öltözik, mint egy amerikai gyerek, amerikai zenét hallgat, a kutyáját Tupacnak hívja, mondataiban keveredik az új-zélandi szleng az amerikai hip-hopból ismert frázisokkal („I didn’t choose the skux life, the skux life chose me.”).
Mindketten vándorok, mindketten hontalanok voltak mikor eljutottak Bellához, aki kapocsként szolgál köztük és a sziget között. Bella úgy kapcsolja össze őket egymással, ahogy a történetében szereplő hegyi tó kapcsolja össze az élők és a szellemek világát. Bella mesél először Rickynek a maori hitvilágról, az áthatolhatatlan bozótról, ő érzi otthonának a sziget legvadabb részét. Hec és Ricky pedig kénytelenek maguk felfedezni a vadont. Utazásuk során itt nyílik meg Hec előtt a világ – Ricky közreműködésével – a könyvek és az olvasás által. Ugyanitt ismerkedik meg Ricky a maori családdal, akik megmutatják, hogy létezik összhang a tradíció és a modern világ között.
Első közös utazásuk végén Ricky és Hec valódi „csordává” válnak, akár a gnúk Ricky könyvében, melyekről a film eredeti címét kapta (wildebeest – wilderpeople). A maori család révén megtalálják az összhangot az új-zélandi élet és a modern világ lüktetése között, de igazi otthonukat egymásban lelik meg és így folytatják közös útjukat. Mindketten felismerik, hogy szükségük van egymásra, ezáltal a két vándor hazaér.
Waititi filmje a szigetország esszenciáját ragadja meg: helyet kap benne minden, amiről Új-Zélandot ismerhetjük, A Gyűrűk Urától a rögbin át a maorikig. Ebben a számunkra nagyrészt ismeretlen világban egy kivételesen szép történetet kapunk útravalóul, sok humorral, jó zenével és remek alakításokkal tarkítva, ráadásul eredeti nyelven nézve igazi csemegét jelent a ritkán hallott új-zélandi akcentus. Mindenképpen érdemes megnézni.
Vademberek hajszája (Hunt for the Wilderpeople), 2016. Rendezte: Taika Waititi. Írta: Barry Crump. Szereplők: Julian Dennison, Sam Neill, Rima Te Wiata, Rachel House, Taika Waititi, Rhys Darby, Troy Kingi. Forgalmazza: Pannonia Entertainment.
