A mutatvány
Ha anya meglátogatott, már az álmomban is parfüm- és kávészag terjengett, és a fotelben ott volt a piros bőrönd rózsaszín királylány-hálóinggel a tetején. Amikor tényleg benyitott a szobába, gyorsan becsuktam a szememet. Visszafojtott lélegzettel vártam, hogy fölém hajoljon. Ilyenkor nehéz tincsek tekergőztek a nyakamon, és édes, zsíros rúzs kenődött az arcomra.
Nem volt időm elbúcsúzni a faliszőnyegen lakó félszemű sárkánytól, mert oda kellett mennem a piros bőröndhöz. Sokáig zizegett a selyempapír, mire anya megtalálta a rózsaszín dobozt, a dobozban pedig egy zacskót, és zörgő darabkákat rázott ki a horgolt terítőre.
Hangosan koppant két hússzínű láb, egy biciklikerék, egy zöld flitteres ruha, két fehér kar, egy ernyő fogpiszkálókra feszített selyempapírból, és végül egy copfos kislányfej résnyire nyitott fekete szemekkel. Az egész bele volt gabalyodva egy átlátszó zsinórba, mintha széttépte volna valaki. Anya azt mondta, nincs semmi baj, ez ilyen, nekünk kell összerakni.
Előbb a kislány állt össze, a fejet rá kellett csavarni a tüllruhás testre, kattantak a karok, az egyik összeszorított öklén volt egy lyuk, amibe pont beleillett az ernyő. Néhány próbálkozás után a lábakat is sikerült a helyükre illeszteni. A cipők közé nagy nehezen be lehetett préselni az egykerekű biciklit.
Anya egyre mérgesebben szuszogott, néha kinyújtotta a nyelvét is, hogy jobban illeszkedjenek a darabkák. Amikor az egykerekű kislány már kész volt, két kis műanyag oszlopot állított az asztal szélére, jó erősen odacsavarta – ahogy a húsdarálót szokták karácsony előtt –, majd kifeszítette az átlátszó zsineget.
Nagyon figyeltem, hogy sikerüljön a mutatvány, és anya megnyugodjon végre. A lila műanyag keréken volt egy kis bemélyedés, amibe pont beleillett a zsineg, csak az volt a baj, hogy nagyon könnyen ki is ugrott belőle, amint gurulni kezdett. A körmömet belemélyesztettem a tenyerembe, de a kis kerék mégis folyton leesett a kötélről. Néha még az asztalról is legurult, és a kislány lábát vagy kezét ismét vissza kellett kattintani a helyére.
Anya már nagyon dühös volt, de nem hagyta abba. Mint egy fújtató gép, újra és újra próbálkozott. Közben a körmömet annyira belenyomtam a tenyerembe, hogy utána napokig mély vörös csík maradt utána.
De érdemes volt, mert egyszer csak sikerült. Az artistalány egészen a másik oszlopig eljutott. Hihetetlenül lassan tekerte a pedálokat, mintha a levegőben úszott volna, és mintha nem azok a makacs kis műanyag valamik tartották volna össze, flitterei sejtelmesen csillogtak, ő pedig mosolygott, vastagon felkent, vörös mosollyal, mint az igazi mutatványosok, az igazi sátoros cirkuszokban.
Aztán nekiütközött a fehér oszlopnak, lezuhant, és egészen apró darabokra esett szét. Anya boldogan fellélegzett, úgy tett, mintha nemcsak a parádés biciklizés, de a zuhanás is a mutatvány része lett volna. Könnyed mozdulatokkal dobálta be a játék darabkáit a dobozába, elegánsan meghajolva nyomta rá a fedelet, aztán odapiruettezett a szekrényhez, és feltette a tetejére.
Évekkel később vettük le onnan, amikor jött a százkarú, fekete rokonság, hogy kiürítse a lakást.
Sziszegő fésű
Amikor anya eljött látogatóba, nagymama abroszt terített a konyhaasztalra, elővette az aranyszélű csészéket és a szőlőlevél alakú tányérokat a vitrinből. Aztán rám adta a keményített blúzt, a rézgombos dirndl ruhát a fodros köténykével. A legjobban annak örültem, hogy felvehettem a piros cipőt. Egyszer egy napig az az álruhás királylány hordta, aki legyőzte a Vörös körműt, és kiszabadult az óvodából. Biztos voltam benne, hogy a cipőnek varázsereje van, de még nem mertem kipróbálni. Mégis, ha rajtam volt, mintha az ünnepi fehér harisnya nem lett volna annyira szúrós, mint máskor.
Mire anya megérkezett a zörgő zacskóival, már teljesen felöltözve ültem az asztalnál, és ezüstkanállal kavargattam a cikóriakávét, ahogy a felnőttek szokták. Hűvös, vaníliaszagú arcát rászorította a fejem tetejére, aztán megpuszilta a homlokomat. Éreztem, hogy a zsíros rúzs nyoma ott maradt, de nem töröltem le.
Telerakta az asztalt mindenféle ételekkel, és édességekkel, amiket nálunk nem lehetett kapni: színes gömbrágók stoptáblával a végükön, karamellel töltött nápolyi, csillogó, fekete csomagolásban, kis párnácskák, amik beleragadtak a fogamba, de finom eper ízük volt. Végül előkerült egy csoki, amilyet még soha nem láttam: egy kis ablakon keresztül látni lehetett a kidudorodó mogyorókat. Sárgásan csillogtak, mint a szemölcsök nagymama kezén.
Tudtam, hogy reggeli után a parkba megyünk hattyúkat nézni, csak előbb még ki kell bírni a fésülködést. Anya már a szépítőszeres táskájában kotorászott, felgyűrte a ruhája ujját, aztán sorra kitette a fésűket, hajgumikat és csatokat a tükör elé, mintha egy műtétre készülne.
A hegyes fogú fekete fésűvel kezdte, aminek a nyele is szúrós volt, mint nagymama csattogós kötőtűi. Ezzel választotta szét a legmakacsabb részeket. Nagyon féltem, hogy felsérti a bőrömet, de csak egyszer-kétszer csúszott beljebb a tű, és akkor sem fájt igazán. Közben azt mondogatta, ha nyugodtan aludnék, mint a jó kislányok, nem kellene ennyit bajlódni velem.
Igaza lehetett, mert álmomban gyakran liánhajam volt, hogy a legkisebb királyfi el tudjon menekülni az ellenség elől, de néha kígyófészekké változott, ha jöttek a Frölonok, akik agyvelőt esznek. Ők a világ legfélelmetesebb rajzfilmjéből bújnak elő, ahol arc nélküli angyalokká változtatták az embereket, mégsem lettek jók.
Anya közben már a nagy fogú bontófésűvel kapirgálta a gócokat, apró, gyors mozdulatokkal, de ha túl sokáig makacskodtak, nagy lendülettel kitépte őket, és a tükör előtti kupacba dobta.
A legvégén jött a hajkefe. Ezt már hosszan és erősen húzta végig a hajamon, és sokkal tompábban fájt. Vagy csak jobban lehetett tudni, mikor milyen feszülés vagy nyilallás következik, és hogy mennyi ideig kell még kibírni. De ezúttal a szokásosnál is jobban sikoltoztak a hajszálak, főleg amikor a fekete befőttes gumival szorosan felkötötte az egészet a fejem tetejére. A szemhéjam is megfeszült, a felkanyarodó keskeny résből alig tudott kipréselődni a könny. Egyre jobban elzsibbadt a fejbőröm, de a feszülő szálak még sercegtek, mint vékony gallyak a tűzben. De mire elkészült a derékig érő fonat, már semmit nem éreztem.
Színes karikák vibráltak a szemem előtt, aztán fénykígyókká szakadva csusszantak a szemem mögé. Végre nem láttam semmit, csak valami sárgás homályt. Aztán egészen közelről kirajzolódott egy narancsszínű csőr, amit két szigorú fekete vonal fogott közre. Valahol a feketeség mélyén villogott a hattyú szeme. Hirtelen kitárta a csőrét, és látni lehetett a rothadó levelekből préselt barlangot. Az egyik levél szára sziszegve rángatózott a mélyedés közepén.
A zsibbasztó fájdalom közben elengedte a hajhagymákat, és a koponyám mélyére húzódott. Akkor kapaszkodott ki ismét a felszínre, amikor anya elkezdett éles csatokat szúrni a fejem tetejére tekert fonatba. Mire kész lett a konty, minden hajszálam vasból volt, gyökereik mélyen befúródtak a puha masszába, ami a szemem mögött lüktetett. Indulhattunk hattyúnézőbe.
Borítófotó: Pinterest
