Ha röviden s kicsit karikírozva akarnám jellemezni Turi Tímea új verseskötetének hol rejtélyes, hol néven nevezett beszélőit, a „tudom, mit beszélek” szólásra utalnék. Annál is inkább, mert ez a frázis az Anna visszafordul című kötet kulcsszavait is tartalmazza. A tud ige a versek 40%-ában, a beszél a 33%-ukban fordul elő. Hasonló gyakoriságú az én, bár erről tudjuk Rimbaud-tól, hogy „az mindig valaki más”, s Turi Tímea versei ezt meg is erősítik.
A szólás el is hangzik az Anna visszafordul kötet egyik titokzatos versében, Az összes férfiban: „lesznek majd, akik tudni vélik, / miről beszélek, és mit hallgatok el, de ti ne törődjetek velük, / én tudom, mit beszélek.” (80.) A kijelentést komolyan is vehetjük – mint a vers és a kötet legtöbb állítását –, de önironikus gesztusnak és a komikus szerepjátszás jelének is tekinthetjük – mint a kötet szintén sok állítását. Az ironikus-humoros felhang itt annak a rezonanciának a kísérője, amit a József Attila-i Tanításokra való rájátszás teremt az adott szövegkörnyezetben. Mintha a beszélő tanítói, prédikátori szerepet öltene magára, s közben jókat kuncogna ezen.
A szentenciózus (vagy kvázi szentenciózus) beszédmód a kötetben sok helyütt kísért. Az élőbeszéd-jellegű, kinyilatkoztató monológok a biztos – bár nemegyszer közhelyes – tudás birtokában igen határozottan indulnak. Aztán repedések, szélesedő törésvonalak mutatkoznak a sziklaszilárdságú eltökéltségen, s a visszavonások, következetlenségek és éles fordulatok disszonanciához vezetnek, elbizonytalanítják és töprengésre késztetik az olvasót. A Small talk például az összefogás morálisan vitathatatlan követelésével nyit: „Mi, nők, tartsunk össze” (9.). A konkretizálás – „Beszéljünk a férfiakról.” – már visszalépés az erkölcsi piedesztálról, így aztán a hozzánk beszédet intéző ismeretlen nyugtatgat: „Nem mondom, hogy rosszat, / de tegyük szóvá őket.” Majd egy felsorolás után (mi anyák, apák, gyerekek stb. fogjunk össze, és beszéljük ki, akiket ki szoktunk beszélni) az olvasó újra megenyhül. Végül is hasznos az ártalmatlan fecsegés, strukturálja az időt és közösséget teremt. Az utolsó hat sorban azonban tiltás váltja fel az addigi invitálást, személyesebbre vált az immár egyetlen személyt megszólító hang: „De Te ne beszélj rólam: / tartsunk össze.” No lám, szögezhetjük le, milyen egyszerűen íródnak át köz- és magánéletünk direktívái a számunkra fontos, mert személyes dolgainkban.
Turi Tímea megfigyel, vizsgál, elemez, s felismeréseit fortélyos felépítésű, mondatritmusra épülő prózaversekben és szabadversekben közli. Művei bölcseleti költemények. S bár tárgyuk a privát élet, nem sekélyes bölcselkedés, holmi konyhafilozófia fogalmazódik meg bennük. Ellenkezőleg. Szerzőjük olyan autonóm módon, azaz előítéletek nélkül működteti intellektusát, s olyan tudatos és spontán „itt és most”-megfigyeléseket rögzít, hogy észrevételei nyomán új megvilágításba kerülnek életeseményeink, társadalmi, ezen belül nemi szerepeink és társas megnyilatkozásaink. Elképzelhető, hogy Turi Tímea a gyermekkorból mentette át a világra való rápillantás naiv ösztönösségét, de az is lehet, hogy felnőttként fejlesztette ki újra ezt a készséget, például Szép Ernő nyomán. (Róla Turi Tímea verset és esszét írt.) Mindenesetre korábbi két kötetét is (Jönnek az összes férfiak, 2012; A dolgok, amikről nem beszélünk, 2014) jellemezte már a természetes, friss látásmód, s legnépszerűbb költeményeiben a női nézőpont érvényesítése szintén ennek volt köszönhető.
Az új kötet is tartogat gendertípusú meglepetéseket. Az utolsó ciklus egy jó humorú, fanyar verse, A fele királyság rádöbbent arra, hogy a győzelmes életútmesék a legkisebb lány próbatételeiről is szólhatnának, nemcsak a legkisebb fiúéról. Ha egyszer ugyanannyi lány küzd meg a maga párjáért, mint fiú. Azt is példázza e verses mese, hogy a királyfi kezét igen, a fele királyságot azonban nem mindig érdemes elnyerni. „Egy fél életet vártam arra, hogy befogadjon a társaság, / egy fél életet, hogy megkapjam én, a legkisebb lány / a fele királyságot és a királyfi kezét.” (76.) E költemény tükrében tűnik igazán nevetségesnek a közfelfogás avítt elvárása, hogy a férfi legyen aktív, hódító, a nő passzív, behódoló. Ha egy lány ma „nőies” szerénységgel lemond a maga sorsának alakításáról, és csak várja, hogy a legkisebb fiú eljusson a próbatételek teljesítéséig (vagy nekigyürkőzzön az első próbának), akár százéves álomra is hajthatja a fejét. A női hangra írott szájalós (mondom a magamét) versek hol tárgyilagosabb (Fontosabb dolgok), hol gúnyosabb-szarkasztikusabb modorban (Csupa magas C) a nő alárendeltségét vagy a szerelem hatalmi játszmává alacsonyítását sérelmezik. „Hogy pont közülük kell választanom: / az unalmas kis pöcs és az agresszív fantom között… / Utóbbi is: minek zsarol, hogy szeressem, / miközben tényleg azt teszem.” (59.) E versek közt van, amelyik azt jelzi, mit veszítenek maguk a férfiak, ha a gyermekvilágban, annak szimbólummá váló helyszínén, a játszótéren csak vendégek (Vendégek vagytok).
A kötet a két korábbihoz képest közéleti tematikával gazdagodott. Igaz, kizárólagosan a magánéletet mélyen érintő közéleti problémákat vet fel. A középső ciklus az erőszak folyamatos jelenlétéről (Óda az elkövetőkhöz, Guernica), illetve a politikai manipulációk nyomán létrejövő háborús pszichózisról nyújt látlelet. „Íme, az ország két részre szakad, / […] ha túl akarsz élni, / húzódj az egyikbe, ne maradj középen.” (Körútzár 39.)
Az Anna visszafordul legfőbb témája azonban a szerelem és a párkapcsolat. Négy versciklust is áldoz a szerző a legkülönbözőbb férfi-nő kapcsolatok, érzelmek, helyzetek vizsgálatára a mítoszoktól a jelenkorig. Részben ismerősök történetei, hétköznapi szituációk, részben mitikus és regénybeli hősnők vallomásai szolgálnak támpontul a reflexiók megfogalmazására, illetve a személyes tűnődésre. Delila, Seherezádé és Pénelopé, Emma Bovary és Az operaház fantomja hősnője szerelmi történetük egy-egy (a férfi szerzők által) elhallgatott részletéről szólnak. A figurák különböznek, mégis az az érzésünk, hogy egy nő és egy férfi viszonylatában is megélhető az elénk táruló sokféleség. Ebben szerepet játszhat a sajátos költői felfogás is: „Csak az igaz, ha mellélépsz annak, aki beszél” (Tükörképp). Turi Tímea igyekszik a megszólaló mellé lépni, az ő életigazságát képviselni, de ettől még megtartja a maga önállóságát, a maga értékrendjét. Van, hogy két-három nézőpont ütköztetésében, van, hogy csavaros gondolatmenetben, van, hogy motívumok ismétlésében, a versek párbeszédében jut ez kifejezésre.
A szerelmet például – így gyanítom – túlértékeltnek tartja a kötet írója. S ennek nem az a bizonyítéka számomra, hogy a könyv hátsó tábláján szerepelteti a „vannak fontosabb dolgok, mint a szerelem” bonmot-t, mert ez az eredeti helyéről kiemelt versrészlet (Fontosabb dolgok 29.) itt inkább provokál, mint meggyőz. Két vers felelgetése az, ami igazán elgondolkodtat: a kötet címadó versének (Anna visszafordul a peronról) és Gemma Donati füveskönyvének a párbeszéde. Az Anna visszafordul a peronról kétsorosa Tolsztoj híres kezdőmondatát írja át, a címben magában pedig Anna Karenina regénybeli történetét vonja vissza a költő. Mert ha Anna – megrémülve a feltámadó szerelemtől – Moszkvából visszatér Pétervárra a kisfiához, akkor a felemelően szép tragikus szerelmi történet elmarad. A Gemma Donati füveskönyve magyarázatot nyújt Anna lehetséges visszafordulására: „A pillanat, amit a közbeszéd úgy nevez, / »meglátni és megszeretni«, / épp az a pillanat, amikor még vissza lehet fordulni. / Legyen eszed. Lehet, hogy halhatatlan / a szenvedély, de te mégis halandó vagy” (57.).
A versmeditációkban a dolgok értékelésének, erkölcsi mérlegelésének az alapja általában is az, hogy növelik vagy csökkentik-e a túlélési esélyeinket: önmagunkét, párkapcsolatunkét, családunkét. Ezt a mérlegelést nem mindig könnyű követni. Az olvasó talán ugyanannyit kénytelen töprengeni egy-egy történetértelmezésen vagy hangzatos monológon, mint a szerző. Persze, eleve erre készít fel a kötet élére helyezett verses sopánkodás, A nyár leghosszabb napja. Családanya-beszélőjét jó ideig bólogatva hallgatjuk: lám-lám, igaza van, a gyerekek idővel tényleg elromlanak. Csak akkor kezdünk el gyanakodni, midőn a „Mikor romlanak el?”-lel induló kérdéssort az első válasz megszakítja. A második (vers végi) válasz elhangzásakor pedig már biztosak lehetünk abban, valaki itt leegyszerűsít, túláltalánosít egy esetet. Az anya valószínűleg a saját felelősségének a súlyát igyekszik kisebbíti. A lamentáció előtt bizonyára egy történet is elhangzott, melyet a költő fortélyosan elhallgat. A nyitóvers tehát figyelmeztet: nem kell mindent elhinni, amit mondok. Bár tudom, mit beszélek.
Turi Tímea: Anna visszafordul, Magvető, Budapest, 2017.
