Vajon miért kölcsönzi egy világhírű író az egyik legelcsépeltebb vicczsáner untig ismételt felütését legújabb regénye címéül? Vagy elment az esze – és a szerkesztőké is az útitársául szegődött –, vagy pedig nagyon is tudja, mit csinál. David Grossman esetében az utóbbiról van szó.
Az izraeli író Egy ló besétál a bárba című regénye ugyanis éppen úgy indul, mint egy vicc, amelyen alkalmasint nem lesz sok kedvünk nevetni. És lám, az új Grossman-regény is éppen attól lesz érdekessé, ahogyan a szerző a kétes mulatságot ígérő felütéstől eljut egy olyan zárlatig, amely a legkevésbé sem kínál kacagnivalókat az olvasónak.
Pedig az alaphelyzet humort ígér, mégpedig a vaskosabbik fajtából. Dovalé, a stand-up comedy rozoga doyenje áll az izraeli kisváros, Netanya egyik lokáljának színpadán. Már a show első pillanatai sem hagynak kétséget azt illetően, hogy profival van dolgunk – Dovalé céltudatos provokációval vonja be a közönséget produkciójába, attól sem riadva vissza, hogy a publikum némely tagját már a kezdet kezdetén magára haragítsa –, azonban a szerző egyre több olyan momentumot helyez el a jelenetben, amelyek azt sugallják: végül valami mást kap majd a közönség – a netanyai lokál publikuma és David Grossman olvasói –, mint amire a nyitány alapján számítottak volna.
Dovalé ugyanis egyre gyakrabban akasztja meg a dumaszínház lendületét olyan betétekkel, amelyek, bizony, nem viccesek. Például amikor egy anyás poén után „hirtelen térdre ereszkedik, és lehajtja a fejét. – Bocsáss meg nekem, Mama! Elárultalak. Csak hogy kicsikarjak egy nevetést, ismét elárultalak.” (15.) Ráadásul húszegynéhány oldal után kiderül a narrátorról, a nyugalmazott bíróról, aki a közönség soraiból figyeli az egyre bizarrabbá váló produkciót, hogy a komédiás Dovalé gyermekkori barátja. Innen aztán lépésről lépésre kettős gyónássá válik a dumaszínházi produkció. Dovalé ugyanis a viccek közti űrt emlékszilánkokkal tölti ki, amelyek a sorkatonaságra felkészítő, sivatagi kiképzőtáborban történteket idézik fel, amelyen – kötelező program ez Izraelben a tizenévesek számára – Dovalé és pajtása, a leendő bíró közösen vettek részt.
Fokozódó feszültséget teremt, hogy a helyzet mind az önnön emlékeivel küzdő előadó, mind pedig a könnyed szórakozást áhító és emiatt csalódott közönség tagjai számára egyre kellemetlenebbé válik. Nem beszélve a bíróról, aki a felelevenített múltbéli események kapcsán saját egykori árulásával is szembesül, miközben mindez a felszínre hozza bírói tevékenységének büszkeségre kevés okot adó emlékképeit, valamint egy, a közelmúltban megélt családi tragédia feledni vágyott epizódjait is. Végül az egyre összefüggőbbé váló mozaikokból kikristályosodik egy társai által lenézett és megalázott férfi traumatikus gyermekkorának emléke, valamint a Dovalé életét meghatározó nap eseményei, amikor a kiképzőtáborban csak annyit közöltek vele, hogy indulnia kell a temetésre, de hogy kinek a temetésére, az az érkezés pillanatáig rejtély maradt a számára. Lassan kiderül, hogy ennek az életeseménynek a talaján szökkent szárba a Dovalé személyiségét alapjaiban meghatározó bűntudat, amelyet egy olyan döntés okán érez, amelyről tudván tudjuk, hogy nem hozhatta meg, mert nem állt a hatalmában meghoznia.
Sajátos lendületet ad a regénynek a távolságtartó szemlélőből végül nagyon is érintett és aktív résztvevővé avanzsáló bíró, a komédiás, valamint a hallgatóság közötti dinamika. Miközben egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy a közönség némely tagja nem véletlenül tévedt oda az előadásra, Dovalé mintha céltudatosan rostálná meg a publikumot, a politikai korrektségre magasról fittyet hányó zsidó viccekkel, vagy éppen leplezetlenül rasszista, palesztin poénokkal gondoskodva arról, hogy minél többen döntsenek a távozás mellett, s hogy végül csak azok maradjanak a nézőtéren, akik valóban kíváncsiak a bús komédiás gyónásának végkifejletére.
A regény mindemellett a kortárs Izrael valóságára is bőséggel reflektál. David Grossman – aki az izraeli-palesztin konfliktust illetően békeaktivistaként képviseli a „két állam” koncepciót, valamint egy személyes tragédia révén is közvetlen kárvallottja a Közel-Kelet instabilitásának (fia katonaként a libanoni határnál halt meg harc közben, míg ő éppen A világ végére című regényét írta) – Dovalé monológjába időnként politikai töltetű eszmefuttatásokat is vegyít, például arról beszél, hogy a zsidó és palesztin etnikai csoportok révén megosztott Izrael olyan, mintha valaki „Monopolyt kisajátításokkal” játszana (63.), és a népesedési folyamatok tükrében a jelenlegi helyzet akár önnön ellentétébe is fordulhat: „Ez azt jelenti, hogy miután jól kiszórakoztuk magunkat, jön a meglepetés. Hirtelen mi énekeljük majd, hogy Biladi, biladi [1] az ő ellenőrző pontjaiknál, és mi fogjuk az ő ablakaik alatt gajdolni, hogy Hajbár, hajbár ja jahud, dzsájis Muhammad szaufa ja-ud!” [2] (64.)
Máskor az új antiszemitizmusról értekezik az előadó nem kevésbé provokatív módon: „A világért sem szeretném megsérteni az új antiszemitákat, de tegyük fel, hogy holnap egy izraeli tudós megtalálja a rák ellenszerét. Garantálom, hogy egy nap sem telik el a bejelentése után, és az emberek tiltakozó demonstrációkat tartanak, az ENSZ-ben Izraelt elítélő határozatokat hoznak, és vezető európai lapok a címlapjukon közlik, hogy a zsidók már a szegény rákot is bántani akarják. Sőt teljesen meg akarják semmisíteni! Hát nincs bennük semmi kompromisszumkészség? Már megint ajtóstul törnek a házba, ahogy szokták! Képzeljük magunkat a rák helyébe! Hiszen ő is csak élni akar! És rokonszenves oldalai is vannak. Hányan mondták már el, hogy miután rákosak lettek, jobb emberré váltak?” (28.)
A poénkodásba szőtt politikai-társadalomkritikai állásfoglalásnál talán még érdekesebb az, hogyan fogadja mindezt a közönség, és ez önmagában is társadalomrajz. Az Európából már a második világháború előtt távozott vagy éppen Európán kívüli ősöktől származó nézők, valamint a holokauszttúlélők utódai egészen különbözően reagálnak, amikor anyjának a haláltáborokban elpusztított rokonaira emlékezve „poénkodik” Dovalé: „Doktor Mengelét akár nevezhetném is a családom háziorvosának.” (86.) A Grossman-regény tehát a léleksztriptíz-monológ felszíne alatt rengeteg információval szolgál az izraeli társadalom izgalmas rétegződöttségét illetően, és számtalan kulturális-történelmi-szociológiai utalással dolgozik – a fordító Rajki Andrást dicséri, hogy a magyar változat (például az angol nyelvűvel ellentétben) nem a kisebb ellenállás felé törekszik, tehát nem helyettesíti európai vagy amerikai olvasók által is könnyen dekódolható placebókkal a szöveg ezen elemeit, hanem a kellő mennyiségű lábjegyzettel megtámogatva igyekszik érthetővé tenni a kellő háttérismeretek nélkül aligha értelmezhető nüanszokat is.
Mindent összevetve tehát rokontalan, egyedi módon megírt olvasmány David Grossman Egy ló besétál a bárba című regénye. Nagyepika, amely alkalmasint kamaraszínházi darabként kívánkozik színpadra. Stand-up comedynek álcázott léleksztriptíz, amely egyúttal a jelenkori Izrael társadalmának bonyolult valóságába is igazán egyedi nézőpontból nyújt bepillantást.
David Grossman: Egy ló besétál a bárba, fordította Rajki András, Scolar Kiadó, Budapest, 2016.
Hivatkozások
[1] (Arab) „Hazám, hazám” – a palesztin arabok nemzeti himnusza.
[2] (Arab) „Hajbár, hajbár, hé, zsidók, Mohamed serege közeleg felétek” – zsidók ellen uszító arab dal. A középkori arab legenda szerint az arabok legyőzték és rabigába hajtották az arábiai Hajbár zsidó lakosságát.
