Georg Baselitz ma az egyik legkeresettebb kortárs művész a világon. Nem csoda. Ő az az alkotó, aki garantáltan kíváncsivá tesz. Pontosan azzal, hogy megdolgoztatja szemünket, értelmünket és képzelőerőnket, azért, hogy megérthessük képeit vagy szemüvegén keresztül a múltat.
Azt a múltat, amit jövővé varázsol. De még ha nem is sikerül megérteni mindezt, akkor is érdeklődést kelt. Nagy, színes, gomolygó művei a Magyar Nemzeti Galériában valósággal beszippantják a nézőt.
A kiállítás nyitóidézete a művésztől: „Jobb visszafelé nézni az időben.” Erre a jellegzetes gondolatra fűzték fel első budapesti kiállításának koncepcióját, ugyanis maga Baselitz már bő egy évtizede tartja ezt az életműve vezérfonalának. 2005 óta festi Remix című sorozatát, mely korábbi festményeinek újraértelmezett megvalósulásait prezentálja. Felteszi a kérdést: egy idős festő – amilyennek önmagát tekinti – mely idősíkra vigye fókuszát? A múltra vagy a jelenre koncentrálja figyelmét?
Azt hiszem, Georg Baselitz a jövőnek szánja a múltját. Ehhez módszere az emlékezés, de nem a hagyományos, passzív módon. A festő ugyanis cselekedve emlékezik. Új kontextusok, új szemléletek kúsznak be látómezejébe, melyek korábbi mondanivalóit aktualizálják, vagyis remixelik. Tehát korábbi műveinek idő-tér koordinátáit gondolja újra. Ő csak így tud viszonyulni saját múltjához és a múló időhöz. Ezáltal olyan sajátos festői nyelvezetet alakított ki magának, mely senkiével nem téveszthető össze. Életművét tudatosan kezeli, önreflexív módon nyúl meglévő festményeihez, melyek számát 2800 körülire becsüli.
Sokszor olvassuk, hogy a jövőnket mi magunk alakítjuk, a jövőnk olyan lesz, amilyennek ma elképzeljük. Baselitz ugyanezeket a téziseket véli igaznak, csak éppen a múltra vonatkoztatja őket. Festményeit nézve teljesen elrugaszkodhatunk tértől és időtől. Amiben eddig biztosak voltunk, abból most biztosan kizökkenünk. Baselitz úgy fest, hogy elveszi a gravitációt a fizikából.
A múltunk a művész szerint olyan eltörölhetetlenül adott fal, melynek tégláira tovább építkezhetünk. Vagy ha úgy látjuk, át is építhetjük. Lehetne ezt másképp is csinálni? Elmondása szerint saját generációjának az a legnagyobb kihívása, hogy hogyan dolgozza fel intellektuálisan és érzelmileg a második világháború borzalmait. Mire építkezzen az a nemzedék, amely egy lerombolt rendszerbe született? Saját válasza erre az, hogy felforgatja a múltat, megpróbál másképp látni és láttatni. Más asszociációkat kelt, és ez felszabadító erővel hat a művészre és a látogatóra egyaránt. Mindent a feje tetejére állít – szó szerint! Képeit a gyakorlatlan installátorok esetenként fordítva akasztják fel, ami nem is olyan meglepő: festményeinek helyes nézete leggyakrabban tudatosan a „fejjel lefelé” irány. Ennek oka, hogy a mű témája Baselitz művészetében másodlagos a fontossági sorrendben.
A kompozíciók elforgatása a művészet történetében komoly hagyományokkal bír, Caspar David Friedrich, Max Beckmann és Vaszilij Kandinszkij eszköze is volt. Baselitz-nál azonban a technika lényege az, hogy a képtéma helyett a vezető szerepet maga a módszer, a festőiség megmutatkozása játssza. Művei tehát autonóm képek és nem csupán tartalmak. Éppen ezért nála az sem meglepő, ha a vásznon cipőtalpának pöttyei keverednek a végigfolyatott pigmenttenger hullámaival. Az ismétlés és újítás eszközeinek körforgása kulcsszerepet tölt be sorozataiban. Visszatérő motívum a lakóhelye körüli erdős, fás táj, de ugyanígy a hatalmi szimbólumokat megidéző ló- és sasfigurák is. Ami pedig az ábrázolt alakokat illeti, sokszor groteszk módon, nem egyértelműen felismerhető történelmi vagy politikai személyek ezek, melyeket felszabadított antihősöknek is nevez. Nem riad vissza bizarr vagy túlzott szexualitást sugárzó kompozícióktól sem. Aktjai egyszerre erotikusak és félelmet keltőek.
Érdemes kiemelni szobrászati tevékenységét. Olyan nagy hatású művet is láthatunk tőle, mely méretével, címével és expresszív jellegével szinte megállítja az időt. A Sing Sang Zero című alkotás őt és feleségét szinte monstrumként jeleníti meg, az alakok erőt és örökkévalóságot árasztanak magukból. Első kísérlete a szobrászat műfajával egyébként az 1980. évi Velencei Képzőművészeti Biennále alkalmából valósult meg. Ő maga vall arról, hogy plasztikái sokkal konkrétabb, fizikaibb minőséget képviselnek, mint festményei.
Georg Baselitz festészete hagyományokra építő, mégis teljesen sajátos művészetfilozófiai rendszeren alapszik. Éppen ezért ebben az esetben indokolt – és a kiállítás erősségét is adja – a sok leírás, az egyes művek mellett bemutatott képtörténetek. A falszövegeken olvasható részletes magyarázatok fontos pillérei a bemutatónak. Ezeket gyakran hiányoljuk kortárs kiállításokon, itt azonban kellő mennyiségben vannak jelen. Kiemelve jól megválasztott, hatásos és a képekkel szinkronban lévő filozofikus idézeteket is olvashatunk. Mindezek a vizuális élményen felül mélyebb tartalmi minőséget is adnak a tárlatnak.
Az interaktív workshop szoba izgalmas kimenetelét képzi a kiállításnak, ahol rendszeresen szerveznek programokat. Inspiratív látni az elmélyülten alkotó művészről felnagyított fotót ebben a közegben. További személyes benyomásokat kaphatunk a termekben bemutatott műtermi videó részletein keresztül. Láthatjuk, ahogyan a művész – 79 évesen is – négykézlábra ereszkedve dolgozik hatalmas vásznain. Ezeken a lejátszókon számos filmet és interjút láthatunk Georg Baselitz-cel, akiből sugárzik az elhivatottság és a művészi öntudat. Ha létezne a „klasszikus kortárs” fogalma, ő garantáltan az lenne!
A Baselitz – Újrajátszott múlt című kiállítás a budapesti Magyar Nemzeti Galériában (keddtől vasárnapig 10-18 óra között) tekinthető meg 2017. július 2-ig.
Borítókép: Georg Baselitz, A festő feje mint virágcsokor I., 1987.
