Levédia
„Kövér, hát istenem, kövér – viszont
Baszik, és hogyha hizlalom, elém
Is lép, mikor meg akartok késelni.”
Mondja, majd kiviharzik a presszóból.
Ezek, a megmaradtak, háborús
Meséket gyártó munkakerülők.
Körönként fel-feltépik a nyáltól a
Viaszosvászonhoz nőtt arcukat,
Mert álmaikban macskanyávogás
Van meg napalmszag. Már nem sok mindenre
Képesek, de ehhez még van eszük.
Nekik a propelleres lámpa fénye
Az atyaisten egy hevederívről –
Mégis a tág szíjú órájukat
Forgatom a csuklómon udvarláskor.
Levédia II.
Nem, nem lesz kiszakadás a vidéki
Neheztelés kényes logikájából,
Csak útmutatás, térképrajzolás,
Mágnesezett iránytű felnyitása
Újra és újra – a fontosságérzet
Miatt lesz szükség újabb férfiakra,
Akik lassan nőnek, hagynak időt,
Hogy az idősek a fejük fölé
Mélyítsék az árkot, mert hiszik, okkal
Foglalkoznak helyettük inkább azzal.
Néha pár kisöreg belekiált
Ebbe az árokrendszerbe, de az
Üzenet nem változik: kijöhetnek,
Miután asszonyt olyan távolsági
Buszról választottak, amelyiken
A pihenőből kitolatva hármat
Fordul a rorátéi cefreszag.
Levédia III.
Biztosítékból nincs hiány, mert mindig
Lesznek testek a presszó főhelyére
Temetkezni, hogy a hagyományt semmi
Se szakítsa meg – a bárszékeken
Felejtik magukat, s ahogy tanulták,
Felpuffadnak, akár a harmatos
Szalmabálák. Kifutójuk lesz és
Mellette korlátnak bársonyszalag,
S térdnyomokat kúszik a kifutóba
A vérvonal, mert tisztelettudó,
Önállótlan és döntésképtelen.
Mégis mindhez tartozik egy szökött,
De megtért szépunoka, aki a
Kivonulásával prófétaságot
Nyert, átnemzhetőt, és hogy hazajött:
Hitelt. Mert belátta, hogy jobb magára
Venni az egyenes gerincű romlást,
A beleposványosodás dacát,
Amit génnek vagy virtusnak neveznek.
Borítófotó: Pixabay
