Amikor jegyet váltottam a vasárnapi Rancid- és Green Day-koncertre, elsősorban nem a kurrens zenei ízlésem, sokkal inkább a nosztalgia és a kíváncsiság vezérelt: érdekelt, vajon mit ad egy olyan zenekar felnőttfejjel, amit utoljára tizenöt évesen hallgattam. Vajon idő- és értékálló-e annyira, hogy a pubertáskort kinőve is többet nyújtson pár házibuli emlékénél, vajon benne van-e még az a láng, amit a srácok és a saját lázadó éveim jelentettek?
A Green Day előtt játszó (de nem előzenekar!) Rancid szintén kihagyhatatlan mérföldkő a punktörténelemben, azonban valamiért itt és most mégsem bizonyult működőképesnek a koncertjük. Alig több mint fél órát játszottak – igaz, azt istenesen –, de a legnemesebb erőfeszítések ellenére sem jött létre a kémia a banda és a közönség között. Meglepő, ha a Green Day-generáció számára ismeretlen a Rancid, azonban úgy tűnt, talán mégis erről lehet szó. Tim Armstrongék tűpontosan léptek színpadra, majd tűpontosan távoztak is, és kilenc órakor bevette az arénát a főzenekar.
Kétségtelen, hogy a Green Day zenéje megosztó a punk kedvelői között, és rengeteg támadás érte őket – sokak számára a kezdetektől ellenszenves a banda, amiért lemezkiadót váltottak, az elnézőbbek az utolsó évek poposodását firtatják. Sokan megkérdőjelezték a hitelességüket, az Exploitedesek lekicsinylőn pop-rocknak csúfolták az időközben világsztárrá nőtt festett szemű bagázst. Most, hogy a koncert után két nappal még mindig euforikusan remeg a kék-zöld foltos lábam, szeretném kisimítani az összeráncolt szemöldököket, ugyanis fellélegezhetünk, a Green Day még mindig igazi, még mindig punk.
Mivel a punk az egyik legösszetettebb és legszerteágazóbb szubkultúra, nehéz és talán felesleges is pontos stílusbeli határokhoz és definíciókhoz ragaszkodnunk. Nyilvánvaló, hogy a Green Day egy alapvetően fogyasztóbarát, eladható ágazatán mozog a műfajnak, azonban a punk eszme alapvető sajátosságai a konszolidálódás ellenére sem vesztek ki a zenéjükből. Talán nem dobnak már ki tévéket a hotelablakon, de a status quo elleni fellépés, a felsőbb, elnyomó hatalmak elleni lázadás, a bennünket körülvevő kapitalista rendszertől való elidegenedés ugyanúgy az identitásuk része, mint korai éveikben. Billie Joe bandája ennek csont nélkül eleget tesz mind a dalszövegeiben („I want to be the minority / I don’t need your authority”), mind az élő performanszával (két dal között elhangzott a „no racism, no sexism, no homophobia and no Donal Trump” kijelentés a frontember szájából), és mindez következetes és önazonos marad a Green Day zenéjében. Hogy ez mennyire klisés, problematizálható, de a zenekar eszmerendszere hiteles maradt. A szubkultúra egyik vezető irányelve, hogy bárki csatlakozhat, bárki zenélhet és bárki kreálhat magának hangszert – gondoljunk csak a DIY-kultúrára – ugyanúgy működik az Arénában, mint anno a mélygarázsban. A banda és a közönség folyamatos interakcióban volt, és gyakorlatilag megállás nélkül jelentek meg random zenélő, éneklő, táncoló civilek a színpadon. Az egyik önjelölt gitárosnak még a hangszerét is odaajándékozta Billie Joe.
A Green Day úgy eszetlen és hülye gyerekes, hogy közben felelősségteljes és következetes nevelője fiatalabb hallgatóinak. A közönség iránti alázatból, „a punk politika nélkül csak pop” gondolatából és az irányított lázadásból mit sem engedve hozták el az Arénába mindazt, amiért valaha annyira rajongtunk. Tartottam tőle, hogy az új dalok töltik majd ki a setlistet (a Bullet in a Bible-nél leragadtam), de a közel két és fél órás koncerten ugyanúgy felcsendült a klasszikus Basket Case vagy Hitchin’a Ride, mint néhány újabb szerzemény, és mindezt még egy-két meglepően frappáns adaptációval is megspékelték (Hey Jude). Kétségtelenül nehéz válogatni egy 30 éves diszkográfiából, de nem maradt hiányérzetem, és még arról is meggyőztek, hogy az újabb albumokat is érdemes lenne végigpörgetnem.
Tény, hogy a zenekar nem tartotta be a „csúcson kell abbahagyni” szabályt, és a banda tagjai sem maradtak huszonkét évesek a szűkített gatya és a szemfesték ellenére, azonban vasárnap mindezt megbocsátottam nekik. A Green Day koncertjét nemcsak nosztalgiából, hanem új lángra kapó szerelemmel is hallgattam, és elhittem nekik minden egyes percüket. Nem csak a káposzta jó újramelegítve.
Rancid- és Green Day-koncert, Papp László Budapest Sportaréna, 2017. június 18.
A fotókat Bence Csaba készítette.
