Hiába visszatérő motívum Szöllősi Mátyás Váltóáram című elbeszéléskötetében a vakító fehér fény, mégis a szürke a leginkább rá jellemző szín. Az egész könyvre ráülepedő monotonitás eredetét valószínűleg elsősorban a túl hosszúra nyújtott elbeszélések szétfolyó, széteső szerkezetében érdemes keresni.
A 21. században egy kicsit mindannyian hiperaktívak vagyunk, és ez hatással van a szépirodalmi szövegekhez fűződő viszonyunkra is. (Még akkor is, ha magunknak se valljuk ezt be szívesen.) Nem véletlen, hogy az utóbbi időben igencsak felerősödni látszik a regényekkel szemben az az igény, hogy lehető leghamarabb rántsanak, szippantsanak be bennünket saját világukba, és nyilvánvalóan nem nagyon kell magyarázni, miért is egyre népszerűbb a legegyszerűbben Facebook-irodalomnak nevezhető jelenség, a mindennapi élet apró kis sztorijait ábrázoló, minden mástól megtisztított, szinte csak a csattanóra kihegyezett rövid, anekdotikus történetek sora. Ha ezek meg is jelennek egy szépirodalmi igénnyel készült nyomtatott könyv formájában, szerencsés esetben csupán annyiban bővülnek ki néhány oldalas, kompaktabb, kidolgozottabb szövegekké, amennyire a médiumváltás ezt szükségessé teszi. De ha nem is egy ennyire extrém ellenpéldát nézünk, hanem csak rápillantunk a könyvespolcunkra és találomra leemelünk néhány novelláskötetet, láthatjuk, hogy a magyar olvasók által egyébként minden vészharangkongatás ellenére is kedvelt műfajnak van egy sztenderd terjedelme. Nem ritka, ha ennél hosszabb szövegek is születnek, de író legyen a talpán, aki ilyenbe belevág, hiszen egy lélektani határon túl már igencsak nagy kihívás megtartani az olvasói figyelmet.
A Szöllősi Mátyás kötetéhez kapcsolódó olvasói visszajelzéseket böngészve úgy tűnik, a nyomasztó kifejezés kellene, hogy meghatározó legyen – a rövidebb-hosszabb recenziókban vagy más formában megfogalmazott véleményekben legalábbis rendre felbukkan a szó –, ám nekem a kötet harmadszori elolvasása után is inkább a monoton és unalmas jelzők jutnak eszembe. Háromszori olvasásra pedig azért volt szükség, mert kétszeri alkalom után sem tudtam egyik elbeszélésről sem határozottan megmondani, tulajdonképpen miről is szól a története. Azt, hogy honnan indul, még talán, de hogy hova tart, s főleg, hogy hova érkezik, egyáltalán nem. Harmadjára – immáron célzottan arra a problémára koncentrálva, hogy sajnos 1-2 oldal után akaratlanul is elkalandozik a figyelem, és nincs a szövegben semmi, ami visszahúzza, magához tapassza – már lényegesen kevesebb maradt a szürke, homályos folt, de még így sem állíthatom biztosan, hogy megismertem volna annyira ezt a könyvet, amennyire elvárom azt önmagamtól, ha arra vállalkozom, hogy azt elemezzem, értékeljem.
Így marad az okok keresése, hogy mégis miért? Miért ez az olvasói kudarcélmény meghatározó a kötettel kapcsolatban? A terjedelem már korábban is említett problémája reflexszerűen ugrik be, ugyanakkor egy-két kivételtől eltekintve nem érzem, hogy szószátyár lenne. Rendszerint logikus az egyik mondatról a másikra gördülés, nem érződik benne semmi felesleges. Található ugyan egy igencsak kirívó kivétel a Betelgeuse című elbeszélésben, amikor az autóban utazó család tagjai hallgatják a rádiót, és az ott elhangzottak olyan párbeszédek formájában jelennek meg a szövegben, mint például:
„– Ennyi?
– Röviden ennyi.
– Négy-öt milliárd év múlva?
– Nagyságrendileg igen.
– Az jó sok.
– Az, valóban.” (63.)
Semmi nem indokolja, hogy a narráció ilyen és ehhez hasonló felesleges töltelékmondatokkal széthúzza a háttérben zajló párbeszédet, még akkor sem, ha egyébként a kötet darabjait összekötni kívánó mozzanatról beszélnek benne, nevezetesen a Betelgeuse csillag felrobbanásáról, ami aztán hatalmas, fényes égi jelenségként világítja meg a történetek kisember szereplőinek életét. (Itt érdemes megjegyezni, hogy nem ez az első olyan könyv az Európa Könyvkiadó háza táján az elmúlt néhány évben, amelyben fontos szerepet kap egy természeti katasztrófa, gondolhatunk itt Egressy Zoltán Százezer eperfa vagy Fabricius Gábor Más bolygó című regényére.) Ám ezen eseten, no meg talán az első, Spirál című szöveg itt-ott szintén bő lére eresztett és több felesleges tőmondatot tartalmazó párbeszédein túl igazából nincs is olyan rész, ahol ennyire feltűnő és nyilvánvaló, hogy húzni kellett volna belőle. Ebből a szempontból egyébként talán épp a két egyes szám második személyben írt szöveg (Reggeltől reggelig, Irány Észak) tűnik a legkompaktabbnak.
Valószínűleg tehát nem a mondatok, a bekezdések rétegében kell keresni az alapprobléma forrását, sokkal inkább a szöveg egy olyan szintjén, melyet csak a könyvet képletesen kissé magunktól eltartva, távolabbról nézve szemlélhetünk. A kötetben szereplő elbeszélések javarészt a halállal, betegséggel vagy másféle veszteségekkel kapcsolatos válságszituációkról szólnak, a központi karakterek pedig más-más generációkhoz tartozó férfiak. Gyakori helyszín a kórház, és több esetben fontos mozzanat a hányás vagy a hányinger. Levonhatjuk tehát azt a következtetést, hogy Szöllősi Mátyás prózája a test kiszolgáltatottságára, ennek a kiszolgáltatottságnak a poétikájára szándékozik fókuszálni. „Hűvösség árad szét a testemben. Talán a fény miatt. Mintha átjárna ez a fehér áramlás és nyomná ki belőlem a haragot. Azt érzem, mint a dobások közben, hogy megy ki belőlem a félelem, és könnyebb leszek, sokkal könnyebb.” (170.), mondja például a Gerely című elbeszélés gerelydobó főhőse. A Reggeltől reggelig elbeszélője pedig (részben) így írja le a végbéltükrözés során átélt tapasztalatait: „Összezárod a szád. A nyelvedbe hatol az egyik metszőfogad. Nem a fájdalom lep meg, inkább az édeskés, telt íz, és ahogyan ellepi a szádat, majd ahogyan vékony csíkban kifolyik rajta a vér, szinte pezseg, éreztetve, hogy azért élsz.” (126.) Egy-egy kisebb bekezdésben vagy még annál is rövidebb egységekben mérve e szempontból igazán izgalmas részletekre bukkanhatunk a könyvben.
Csakhogy mire végére érek a kötetnek, az egyes elbeszélések különböző történetelemei teljesen összekuszálódnak, és újra belelapozva a könyvbe meglepetten tapasztalom, hogy amire mint az egyik történet epizodikus kitérőjére emlékeztem, az tulajdonképpen egy teljesen más darabja a gyűjteménynek, és a fordított helyzet is előfordult: különálló történetnek hittem azt, ami csupán a történet egy mellékszála. A gond ugyanis az, hogy nincsen gerince, nincsen váza, nincsen egy határozottan kivehető irányultsága ezeknek az írásoknak. Mintha feldöntenénk egy vödör vizet az udvaron, és teljesen véletlenszerű lenne, hogy hány külön útvonalon, merrefelé kanyarog a folyadék, és hogy végül hol is ülepedik le.
Így aztán nehéz annak az olvasóval szemben támasztott alapvető elvárásnak megfelelni, hogy ne kalandozzon el a figyelem. Majdhogynem szükségszerű, hogy bár emlékezetes marad egy-egy mozzanat, egy-egy jelenet, de végeredményben egy nagy szürke masszává mosódik össze minden. Márpedig ha nem rajzolódnak ki konkrét, jól körülhatárolható sztorik egy elbeszéléskötetben, akkor ebben a hiperaktív 21. században nagyon könnyen kimondhatjuk rá a verdiktet: szánjunk rá bármennyi időt is, nem igazán érte meg.
Szöllősi Mátyás: Váltóáram, Európa Könyvkiadó, Budapest, 2016.
A kiemelt kép forrása: SZIFONline
Hozzászólások
A hozzászólások le lettek zárva.