Szívem szerint idén is kifejteném, hogy ez a fesztivál TÉNYLEG más, hogy a négy nap után egy családként távozik a több ezer ismeretlen, és hogy itt ugrálhatsz úgy fejeseket a tóba a legcsúnyább gumikacsás karúszóddal, hogy senki sem nevet ki. (Sőt, éljeneznek!)
Persze mindehhez elég elolvasni bármely más portál beszámolóját, vagy az én korábbi cikkeimet: a Bánkitó idén is Bánkitó volt, a szervezőktől megszokott vendégszeretettel és magas színvonallal együtt, és úgy nyújtott azonosat a korábbi évekkel, hogy mégsem vált unalmassá.
A fesztivál alappilléréül szolgáló ideológia idén még tovább erősödött, ami nem csoda, hiszen nagy az átfedés a Bánkitó szervezői és a nemrégiben bezáratott Auróra stábja között. Az aktuálpolitikai reflexió, a korrupcióellenes előadások és interaktív játékok már egybenőttek a happening nevével, ahogy az egyenjogúságot hirdető civil szervezetek, a reklám- és technológiamentesség és a környezettudatosság is az imidzs szerves részeivé váltak. A szórakozás sem csak a hajnalig tartó hacacárét, de színházi és irodalmi előadásokat is jelent, és bátran kijelenthetjük, hogy ebben a négy napban elsősorban nem romboljuk, hanem építjük az agysejtjeinket.
Az idei Bánkitó egyik legszimpatikusabb húzása volt, hogy a lassan mainstream-alterbe csúszó zenekarok helyett friss vért hoztak a keringésbe, és számos új formációnak biztosítottak bemutatkozási lehetőséget. A klasszikus Fran Palermo–Middlemist Red-Csaknekedkislány-Ricsárdgír vonal idén is megmaradt (egyébként ez a négyes az aduász, a garancia a sikerre), de rengeteg olyan új, félismeretlen banda került a programfüzetbe, ami a fesztivál után valószínűleg 3500 új feliratkozót gyűjthetett be Spotify-on. A műfajbeli sokszínűség nemcsak azért szuper, mert grunge-rajongóként tudsz együtt bulizni a minimal fan haveroddal, hanem azért is, mert olyan zenei stílusok világából kapunk ízelítőt, amikkel alapvetően soha az életben nem találkoznánk. Valljuk be, a hétköznapi partyválasztásban általában a kényelem győz a kíváncsiság felett, itt viszont nincs más dolgod, mint húsz lépést megtenni jobbra, ha mondjuk hirtelen nyitottságot érzel az izraeli hip-hop iránt. És hopp, máris kisétáltál a komfortzónádból (de bármikor kényelmesen vissza is térhetsz belé). Mindemellett bármerre teszed meg azt a húszast, garantált, hogy még mindig az underground mezején sétálsz, és soha, de soha nem fogsz belecsúszni egy Halott Pénz-koncertbe sem.
A koncerthelyszínek sora idén még tovább bővült, és személyes kedvencemmé vált a gerillaakciónak is tekinthető kisboltbuli. A „fesztiválon kívüli fesztivál” Fishing on Orfűn vette kezdetét a meg nem hívott zenészek által, és úgy tűnik, Bánkig is elért. A Bánkitó bejáratánál található kisbolt gyakorlatilag a fesztiválozók anyaméhe, az egyetlen reményfolt, hogy olcsón megvedd a túlélő májkrémedet a harmadik napon is. Éppen ezért volt zseniális ötlet az amúgy pici és zsúfolt térbe szervezni Kemény Zsófi, azaz Sophie Hard feministra rap fellépését, amit közvetlenül a hideg felvágottak és a Fornetti mellett adott elő a slammer. Zsófi, és az utána következő, bolt előtti (halál;orgazmus)-koncert kétségkívül üde színfolt volt a fesztiválozók és a bánki lakosság négy napjában, bár utóbbiak talán jobban örültek volna egy konszolidáltabb performansznak.
Ami szintén üdvözítő, hogy idén az előző éveknél is több külföldi fellépő mutatkozott be Bánkon – olyanok, akik akár Budapest Parknyi közönséget is megmozgathatnának – és egészen eltérő valóságokba sodorták a gyanútlanul odaeső közönséget.
Az egyik legizgalmasabb produkció az a A-WA koncertje volt: egy „jemenite hip-hopként” definiált formáció három izraeli nővérrel és keresztény metálcsapatra emlékeztető háttérzenekarral. Az első három percben erősen ráncoltuk a szemöldökünket, aztán a „minden furcsa mindig, ami más” elvén meggyőztük magunkat a maradásról. Jól tettük! A három nő bebizonyította, hogy földig népviseletbe öltözve is lehetsz egy őrült badass, és hogy lazán megfér egymás mellett a csárdás, a pogo és a break. Fogalmam sincs, miről szólhatnak az A-WA szövegei, de akár a felmenőimet szidták, akár szerelmes népdalokat énekeltek, engem megvettek.
Szintén említésre méltó a német The Picturebooks koncertje, aminek a tagjai olyan őszintén rockerek, amilyet a mi generációnk talán csak a családi fotóalbumban vagy a néhai VH1 chartshow-kban láthatott. A Picturebooks letisztogatta a rocker szó mára pejoratívvá vált jelentését, ugyanis nem a kínos szimatszatyros Akela-vonalat, hanem az anyáinktól ismert ősi ZZ Top erőt hozták el az Északi színpadra. Ebben a bandában nem az a zseniális, hogy van ilyen, hanem az, hogy még mindig van ilyen, és 2017-ben is lehet létjogosultsága. A két hosszú hajú, sörpocakos, szakállas vadorzónak elhittük, hogy Harley-Davidsonon száguldottak el Bánkig, és bármelyik pillanatban előránthatják a bakancsukból a Végzet Pengetőjét. Arról nem is beszélve, hogy a banda selfmenedzsmentből tartja fenn magát, és még sofőrt sem béreltek a többéves turnéhoz!
A Bánkitó legveszettebb buliját azonban garantáltan a Slaves adta, akik a Picturebooks-hoz hasonlóan képesek két taggal olyan energiákat megmozgatni, mintha egy száztagú zenekar dübörögne a színpadon. Aki otthon van a modern brit punkban, annak már nem cseng ismeretlenül a srácok neve, és az összegyűlt tömeget nézve egyértelmű volt, hogy sokan csak miattuk váltottak napijegyet. A Slaves őszinte, hiteles és nyers, gátlástalanul beszól a fogyasztói társadalomnak, a médiának, és mindennek, amit a punkkultúrában utálni szokás. Tökéletes kémia jött létre a zenekar és a közönség között, és itt tényleg elhittük egy-egy számnál, hogy most meg fog nyílni a föld.
Korábban aggódtam, hogy a Bánkitó nem bírja majd el a hirtelen jött népszerűséget, de idén megbizonyosodhattam róla, hogy ilyesmiről szó sincs. A fesztivál úgy maradt pici és családias, hogy közben minőségében és szervezettségében még tovább fejlődött, és 2017-ben valóban úgy távoztunk, hogy nem maradt hiányérzetünk semmi miatt.
Bánkitó Fesztivál, Bánk, 2017. július 12–15.
A fotókat Bukovics Aliz készítette.