A legritkább esetben megyek szombat reggel boltba, próbálkozom elkerülni a dühösen vásárló tömeget, de most kénytelen vagyok bekapcsolódni. Beletartott egy időbe, hogy rájöjjek, a hétvégét nem kötelező a piacon kezdeni, bár nagyon hiányoznak a színei és az illatai, a belém bökő könyököket, a helyezkedést az asztaloknál, saját tanácstalanságomat a tapasztalt hús-, tojás-, kenyér-, stb.-vásárlókkal szemben azonban törekszem minél ritkábban újraélni. Ahogy ma reggel bekeveredtem a városba, nyilván nem lepett meg a hatalmas tömeg a bevásárlóközpontok felé vezető utakon és a piac környékén, az viszont kifejezetten szíven ütött, ahogyan asszonyok egyedül, csokrokkal, apró kerti szerszámokkal a temetőbe igyekeztek, pedig annyiszor láttam már. Felnyílt a hétvége összes rítusa egy pillanatra. A boltba már csak a hajdani szombati kényszertől vezetve tolakodtam be, és hogy vigyek valamit a még alvó gyerekeimnek, bár a friss kenyér ropogása leginkább engem nyűgöz le. A vásárlók nagy része a húsos pultnál áll sorban, szemezgetek kisebbek és nagyobbak, férfiak és nők pólóinak felirataiból, I love trolls, Carpe that fucking diem, MILF (Man I love fishing), Your life is a joke – nem könnyű ennyi körmönfont humort elviselni, hát még viselni. Megadóan állok be a pénztárhoz egy fojtott hangon veszekedő pár mögé, miért ebbe a sorba, amikor a másikban kevesebben, miért ebbe a boltba, amikor a másikban, és még el kell mennünk a piacra is, mert ott. A temetővel határos parkolóban már süt a beton, a másfél évtizede épített kocka köré, ha jól számolom, harmadjára ültetnek fácskákat.
Kint megint rájövök, hogy a természetes fény hiánya zavart bent, a műanyagdobozban várakozó halottsápadt sárgabarackok a neonlámpa alatt, a nyitott hűtőpultokból kiáradó, mellbe- és hátbavágó hideg, a szellőző zúgása, holott a vakító fényben indokolatlanul tündöklő betonfalak és üvegfelületek ismét könnyekre fakasztanak.
Olyan régóta keresek egy képet, hogy már abban is elbizonytalanodtam, vajon valóban létezik-e, vagy a fehér foltoktól és színes kitüremkedésektől gyötrődő emlékezetem termelte ki: egy Manet-festmény által inspirált, talán szürrealista persziflázs, amelyet egy múzeumpedagógiai foglalkozáson láttam még a múlt évezredben, tizenpárévesen. A Pompidou központ egyik termében üldögéltünk az osztály felével, és egy fiatal muzeológus nagyjából egy óra alatt több érzékenységet töltött a fejünkbe a modern és a kortárs művészetek iránt, mint eladdig bárki, Chagall város fölött lebegő szerelmespárjához hasonlóan levitáltunk napokig az élménytől. Az a bizonyos festmény Édouard Manet Erkélyét értelmezte újra, amely a maga korában – a művész sok más alkotásához hasonlóan – zajos felháborodást váltott ki. Manet Balconján a három alak, egy férfi és két nő egymástól való idegensége, valamint az akadémiai festészeti gyakorlathoz képest értett kidolgozatlansága, továbbá az erkély korlátjához és a spalettákhoz használt zöld szín durvasága provokálta a legtöbb ellenkezést. A színek bizarrsága, a nézés és a nézettség tudathasadásos állapota, a külső és a belső tér határossága, a világos és a sötét (a fény és az árnyék) ábrázolásának történeti változása azonban elegendő örömteli fejtörést okoz a későbbi szemlélődőknek. A Pompidou festményén – emlékeim szerint – azonban csupán az erkélyre nyíló üvegajtó kerete, mármint a látás kerete látható, minden más fekete: amit csak úgy érthetünk meg, ha belehelyezkedünk a belső térből az erkélyre kilépő alakok helyébe, akiket hirtelen elvakít a rájuk ömlő napfény. A látás és a vakság, a fény és a sötét ellenmondást nem tűrően zárják be a kört.
Borítókép: Édouard Manet, Az erkély, 1868, 124 x 170 cm, olaj, vászon, Musay d’Orsay, Párizs
