Pauer Emánuel áprilisban jelentette meg első kisregényét Magamon kívül címmel. A fiatal író munkája egy nemzedék céltalan énkereséséről, fásultságáról ad hírt. Egészen magával ragadó, hömpölygő elbeszélői technikával vall a termékenység és tétlenség mint a kint és a bent, a tudat görcsös túlműködése és a tudatmódosulás elernyesztő állapotairól.
KULTer.hu: Ki a gondolatfolyamok elbeszélője? Benne vagy saját tapasztalataiddal, vagy az általános ember az, akinek a szenvedéstörténetét végigkövetjük?
Az objektív(nek látszó) narrátor részeitől és a mellékszereplők dialógusokban való megnyilatkozásaitól eltekintve kizárólag a főhős, a férfi beszél. Hol az eseményekre visszaemlékezve, hol azokat történésük pillanatnyiságában átélve, közvetlenül a gondolatain keresztül. Ezzel az elbeszélői szintezettséggel próbáltam elérni, hogy a karakter teljes személyességében, intimitásában hitelesen jelenjen meg az olvasó előtt. Ez egy tipikus bárkiakárki. Szinte csak mellékes utalások vannak a koráról, a külsejéről. Tudjuk, hogy budapesti, hogy az Y-generációba sorolható, hogy a munkáját nemrég vesztette el, és hogy nemcsak anyagi helyzetét, de teljes egzisztenciáját tekintve nyomasztó bizonytalanságban, sőt kilátástalanságban él. Ezek alapján nem árulok el nagy titkot azzal, hogy én is lehetnék a férfi, de bárki lehetne, aki átélte már, átéli éppen, vagy egyáltalán képes átérezni a helyzetét. Ezért nem kapott nevet sem. Egy tipikus szereplője a társadalmunknak, talán azt is mondhatom, hogy a mindenkori társadalomnak, és pont ettől igazán tragikus.
KULTer.hu: Mesélj a közegről. Ismered személyesen ezeket az embereket, akiknek az álló autó és a konténerek között vezet az útja? Akik abba a sörbe hamuznak, amiből éppen isznak? Kik ők? Ez korrajz vagy helyrajz, vagy csak egyszerűen a világ rád eső szelete?
Nyilván ismerős szituációkból tudok a legjobban dolgozni, ha írnom kell. De ez nem azt jelenti, hogy valakire rá tudnék mutatni a barátaim, ismerőseim közül, hogy na, ő az a bizonyos erkélyen cigiző figura. Annyiban kor- és helyrajz, hogy Budapesten játszódik egy adott korosztályú közegben, majd ugyanitt egy hajléktalan társaságában, valamikor napjainkban. Örülök, hogy sokan kérdezik tőlem, kik ezek az emberek. Ez azt jelzi, hogy valósághűen lettek megírva.
KULTer.hu: Visszatérve a főszereplőre és az álmait gyötrő én-alakra. Ki kerget kit és miért?
Ez egy tudathasadásos dilemma. Az önmegfogalmazhatóság, az önkifejezés, az önismeret, a magunkban rekedtség problémája. A te meg a világé. Csahogy Szabó Lőrinccel ellentétben én nem az önmagunkba való visszafordulással, hanem önmagunkon kívül keresném a megoldást. A cím többértelműsége is részben erre utal.
KULTer.hu: Miért, mi az, ami alapvetően kiengesztelhetetlen benne?
A főhős nem képes kezelni azt az alapvető egzisztenciális problémát, hogy egyedül van a világban, egyedül a problémáival, és igazából még magukat a problémákat sem érti. Valami szabadságot, valami önmagán kívüli értelmet akar, de saját kényszereitől, függőségeitől kínlódva nem találja. És itt a szabadság rengeteg mindent jelenthet, adott esetben a halált is.
KULTer.hu: Milyen célt szolgál, milyen állapot jelzésére a sok-sok idézet, pop- és interkulturális utalás?
Nekem sokszor ezek a szövegek, dalok adtak inspirációt az íráshoz, és (nyilván csak részben) ezek jelentik számomra a kulturális alapköveket. A cél az intertextuális szövegkörnyezettel az volt, hogy ezzel is érzékeltessem azt a kulturális közeget, amiben született és amiről szól. Persze igaz, hogy egy mai pesti huszonéves egész ritka esetekben hallgat Leonard Cohent, pláne Balatont, viszont a hatásukat, ha nem is tudatosan, és bizonyosan közvetett módokon, de érzékeli. Szerintem egy József Attila-vers a mai napig része, sőt akár befolyásoló tényezője tud lenni a leghétköznapibb helyzeteinknek is.
KULTer.hu: Mennyire határozza meg az elbeszélőt az őt körülvevő tér, vagy inkább épp fordítva, az tartalmazza, uralja őt?
Szerencsés esetben megalkotjuk a saját tereinket, aztán ezek a terek befolyással vannak ránk. Ezért van fehérre festve a szobám fala. Az egy üres lap, a legkevésbé van hatással a hangulatomra, az érzelmeimre, legfeljebb megnyugtat. A lényeg az, hogy a hatásgyakorlás oda-vissza működik a környezetünkkel. Ez irodalmi szempontból azért különösen fontos, mert jelentősége lesz a kiszellőztethetetlen szobának és a törött tányérnak a közepén, a porrétegeknek, a teli szemetesnek, mindennek. Az, hogy nem tudja kinyitni az ablakot, nemcsak az áporodott szobalevegőt eredményezi, hanem a bezártság érzetének folyamatos jelenlétét. A főhős ott van minden kifizetetlen számlában.
KULTer.hu: Budapest is fontos szerepet játszik ebben.
Igen, ugyanez a helyzet a tágabb környezettel is. A város összképére nincs hatásunk, de örülök, hogy egy jó környékén élhetek. Nem nehéz elképzelni, hogy ha a vasút mellett laknék vagy egy omladozó paneltömbben, akkor legalábbis kevésbé lennék rajongója a városomnak. Amikor az aluljáró külön világáról írok, ott szintén megemlítek valamit arról, ami „beitta magát a bőr alá és minden lélegzetből árad”, és itt kár volna csak a mosdatlanságra gondolni. A terek, a helyszínek, a bútorok, a tárgyak mind jelentőséggel bírnak, és ez is csak azt bizonyítja, hogy magunkon kívül kell gondolkodnunk, ha „teljességben” akarunk gondolkodni.
KULTer.hu: Miért fontos, hogy a hajléktalanok közt „hal meg”? Lehet a túladagolás, az eltúlzás, a csömör undorrá tevése az újjászületésre vezető út? Ha igen, egyetlen út-e ez?
Semmiképpen nem egyetlen út, csak egy út, egy kísérlet, és nem tartom követendőnek. A halál viszont valami alapvető beteljesülést jelent. Ezért ennyire központi gondolat a regényben az öngyilkosság, az önpusztítás, a halál, a haldoklás. A civilizáció szélére sodródott, napról napra tengődő hajléktalanok egyirányú utcája az, ami igazán erőteljesen tudja láttatni, hogy mi ebben az egészben a férfi számára a tragikus és mégis vonzó.
A fotókat Bodor Viktória készítette.
