Hevesi Judit rövid idő alatt meglehetősen ismert és elismert költővé vált. 2015 óta immár a második kötete jelent meg, mindkettő a Magvetőnél – jóllehet, maga is a Líra Kiadócsoport munkatársa, ami némiképp árnyalja ezt a tényt –, a sajtóban olyan lapok, magazinok hasábjain is jelen van, ahol nem minden nap cikkeznek írókról, költőkről.
S amikor új könyvéről Ayhan Gökhan néhány mondatos, nem túl átgondolt ledorongoló villámkritikát írt, akkor a Facebookon megannyi rangos, ismert szakmabeli sietett vigasztalni. De vajon tényleg van-e ennyire jó Hevesi lírája? Költészetében meghozott bizonyos tematikus döntéseket, amelyek nemcsak a poétikára voltak értelemszerűen hatással, hanem arról is árulkodnak, hogy Hevesi milyen irodalomban gondolkodik. Emiatt alapvetően csak erős fenntartásokkal tudom olvasni köteteit.
Mire gondolok: a Hálátlanok búcsújára visszatekintve, azt újraolvasva látszanak erényei az első kötetnek, találunk ihletett momentumokat, és végső soron szimpatikusnak mondható, ahogyan a hagyományban és a kortárs költészet diskurzusközösségében helyet keres magának (mindenekelőtt az egykori Körhinta Kör alkotóival, pl. Fehér Renátóval, Zilahi Annával látok hasonlóságokat). Ám rögtön a kötet elején meghoz egy mindent meghatározó tematikus döntést: a nagyanya elvesztésének és a holokausztnak az összehasonlíthatatlan és összefüggés nélküli traumáját egymás mellé helyezi („befalazom nagyanyám emlékét / bár a Duna túl messze sodorta // de erről már csak / a csendes télikabátok mesélnek / ott a parton / lyukacsos történetek / befoldoznám őket”). Még ha ezt nem is tekintjük feltétlenül gondnak, a holokauszt témájának felhasználása legalábbis megkérdőjelezhető, amikor egyesek holokausztiparról beszélnek (s csak zárójelben utalok arra, hogy élete utolsó éveiben Kertész Imre úgy beszélt, írt magáról, hogy ő egy, a biznisznek kiszolgáltatott holokausztbohóc).
Hevesi új, Holnap ne gyere című kötetében a megcsalatás és a szakítás magánéleti válságát állítja párhuzamba valamifajta univerzálissá nagyított gyásszal és magányossággal. Tendenciózusnak mutatkozik tehát Hevesi költészetében, hogy – ízlésem szerint irreálisan – felnagyítson olyan személyes traumákat, amelyeket egyébként mindenki megtapasztal élete során. S ezeket – főleg az említett párhuzamosságok által – előreértelmezettként, egyszerűsítőn tárja az olvasó elé. Nem mintha nem lehetne ezekről a témákról érvényesen szólni, ám épp az említett döntések fényében úgy látom, Hevesinek nem az a fontos, hogy olyan pozíciót küzdjön ki magának, ahonnan e témákról konstruktívan és reflektáltan beszélhet, sokkal inkább az, hogy e témák apropóján, azokat csupán felhasználva egyszerűen hatást keltsen. A szövegek értelmezési horizontja nem nyitott; aligha alkothatók számottevően eltérő olvasatok – az persze már más kérdés, hogy ízlése szerint ki-ki miképp ítéli meg ezeket a verseket.
Nem kíván bonyolult gondolatokat és összefüggéseket megfogalmazni, a hatás elérése a cél. Így például a Mi marad meg? című versben előbb, mint egy recept hozzávalóit, tételesen felsorolja, miből is készül a tom yum leves, majd külön szakaszban azt írja, „Ezt hánytam ki azután, / hogy hazaértem a Római-partról, / ahol tom yum levest vettél nekem, / hogy könnyebben emésszem meg: / van egy Gabriellád”. A hányás zsigeri reakciója a stresszre hollywoodi közhely, minden második filmben hányingerrel, öklendezéssel, hányással igyekeznek színre vinni a megrázkódtatást, a sokkot.
Hasonlóan hatásvadász a RÉMÁLOM 1 című vers. Itt eleve érdemes megjegyezni, hogy a kapitális szedés is a hatás szolgálatában áll: az ugyanis a figyelemkeltés, netes felületeken pedig a düh, az indulatok és a kiabálás tipográfiai megjelenítése. A mozzanat, amit ki kívánok emelni, azonban a vers végén található, a beszélő ekkor eszmél a rémálomból: „Az erkélyajtóban álltam, a fákat néztem, / tegnap széttörtem rajtuk két poharat”. Az étkészlet széttörése újfent az indulatok közhelyes megjelenítése. E vershelyet ráadásul árnyalja a tény, hogy a Weiler Péterrel közös kiállításmegnyitó és kötetbemutató részét képezte egy olyan performansz, amelynek keretében a közönség tányérokat törhetett össze. Jól látható, hogy Hevesi költészete nem kínál átgondolt, plasztikus válaszokat az ilyen traumákra, ehelyett a reflexből jövő felszínes reakciókat propagálja – nem véletlenül: utóbbiak jóval látványosabbak, hatásosabbak, nagyobb a szenzációértékük.
Említettem feljebb, hogy a kötetben megírt párkapcsolati válságot felnagyított gyásszal és magánnyal állítja párhuzamba. A kötetet nemcsak a korábbi példákhoz hasonló, meglehetősen direkt, az olvasót kihívás elé nem állító darabok alkotják, hanem néhány kurzívval szedett szöveg is, melyek afféle ready made-ek: bizonyos állatok viselkedési szokásairól szólnak Discovery Channel-ös tárgyilagossággal. (Jegyezzük meg zárójelben, hogy hasonló fogással, a természettudomány területéről vett megfigyelések, tények metaforizálásával vagy allegorizálásával számosan dolgoztak már Simon Mártontól Tolvaj Zoltánon, Dékány Dávidon vagy Ferencz Mónikán át Borda Rékáig a kortárs magyar lírikusi mezőnyből.) Rögtön a kötet első verse ilyen darab: a Gyász arról szól, hogy a csimpánzok miként kezelik a halált, a kötet kontextusában pedig azt hivatott jelezni, hogy a traumákra adott zsigeri válaszok a lehető legtermészetesebbek, evolúció előtti állati ősénünkből fakadnak. „A halott csimpánz utódja / a holttest mellett tölti az éjszakát. / Miután a tetemet elviszik, / a csoporttagok sokáig kedvetlenek maradnak.”
Egy másik darab, a Vezeklés arról szól, hogy a kutatók évtizedek óta követnek egy magányos bálnát, magányának oka valószínűleg az, hogy amíg a bálnák általában a 10 és 40 hertz közötti frekvenciatartományt használják, addig ez a bálna 52 hertzen énekel. De Hevesi nem bízza a véletlenre a szöveg értelmezését, így zárja ugyanis: „Hogy az 52 hertzes, kivételes bálna éneke / és vonulási útvonala is eltér társaitól, mégis, / minden évben, a világ több pontján észlelték, / azt mutatja, az állat jól van, / csak épp nagyon magányos lehet.” Nem nehéz felismerni az allegorikus kapcsot a lírai én és a különleges, ám magányos bálna között: a bálna, amely Földünk legnagyobb testű állata, bizonyos tekintetben a fenséges megtestesítője (különösen, ha az énekére gondolunk), Hevesi Judit lírai énje ezzel a hatalmas és fenséges magánnyal állítja párhuzamba sajátját – címadásával, a Vezekléssel ráadásul az értelmezésbe vonja a bűnösség-büntetettség patetikus sorsszerűségét is, metafizikai síkot nyitva ezzel.
Ha feltétlenül ki akarunk emelni jobb verseket, akkor még éppen ezek az allegorizáló darabok az esélyesek, mivel az alapanyaguk többnyire tényleg érdekes, izgalmas, mint az imént a bálna esete vagy a Magány című versben a viharban összebújó több mint 300 rénszarvasé, akiket egyszerre csapott agyon a villám. Ám Hevesi Judit kezén ezekből az ígéretes anyagokból nem születnek igazán figyelemre méltó költemények, mivel szájbarágósan didaktikusak maradnak.
Valójában nincs ebben a kötetben semmi gyászmunka. A veszteség és a magány, pláne a vezeklés sulykolása nem szolgál mást, mint a lírai én önsajnáltatását. És ebben nincsen semmi időtálló, se mértékadó.
Hevesi Judit: Holnap ne gyere, Magvető, Budapest, 2017.
Borítófotó: Absolut Budapest
